2 kimenetele lehet annak, ha valaki szétstimulálja magát

2017. február 22. 07:53 - Dudits Dénes

Sajnos még mindig él az a tévhit (amit bizonyos szakemberek is vallanak), hogy csak azon a szenvedélybetegen lehet segíteni, aki maga is igényli a segítséget. Ezzel szemben a valóságban a segítségnyújtásnak nem minden esetben előfeltétele, hogy a függő maga is segítséget akarjon kapni. Egy függő ugyanis önmagától szinte sosem jut ilyen elhatározásra, hiszen társas lényként csak a másokkal való interakciókban képes értelmezi a saját helyzetét, és mindenképpen valamilyen külső hatásra van szükség ahhoz, hogy valamilyen változás vegye kezdetét az életében. Mindezt alátámasztja az a személyes tapasztalatom is, hogy ha egy eset kapcsán csak a szenvedélybeteg családjával foglalkozunk terápiásan (anélkül, hogy a beteg maga jelen lenne), a függő előbb-utóbb leáll a szerhasználattal – bármilyen meglepő is.

Az persze nem meglepő, hogy sokan nem akarják kezeltetni magukat, hiszen a függőség még ma is tabu, és olyan fogalmakkal társul, mint a fájdalom, a szégyen, a bűntudat vagy a harag. Csupa negatív dologról van szó, ezért valahol érthető, hogy az ember nem akarja kiteregetni az ilyen jellegű problémáit. Ha viszont odáig fajul a dolog, hogy az ember önmagának se akarja bevallani azt, ami mások számára nyilvánvaló, akkor bizony már ciki, ha valaki nem akar szembesülni a valósággal.

A helyzetet bonyolítja, hogy gyakorlatilag nincs olyan ember, akit ne hajtana valamilyen szenvedély. Az emberi természettől ugyanis elválaszthatatlan a mámorkeresés. Elég, ha csak a gyerekekre gondolunk: hintáznak, libikókáznak a játszótéren, az apjuk meg dobálgatja őket a levegőbe – micsoda mámor, milyen nagy öröm ez nekik.

Ilyen ártatlanul kezdődik a dolog…

Az ember lényének szerves része a vágy a lazulásra, a bódulásra. Gyakorlatilag ezt aknázza ki a szórakoztatóipar. De lényegében hasonló vágyakkal operál a szexipar és az alkoholipar is (mint két húzóágazat). Olyan vágyak ezek, amelyek nagyon mélyen gyökereznek az ember lelkében. Éppen ezért nem is az a cél, hogy gyökerestül kiirtsuk ezeket, hanem inkább az, hogy olyan módon próbáljuk meg kielégíteni a különféle lelki szükségleteinket, hogy az a javunkat szolgálja, és ne fájdalmat meg gyötrelmet okozzon nekünk. Sajnos túl sokan halnak bele a boldogság keresésébe, mert rossz helyen keresnek; és ahelyett, hogy megtalálnak azt, amire igazán vágynak, szétesnek.

Engem nagyon sok „boldogságkereső” keres meg a problémáival. Sokan vannak, akik meg szeretnének szabadulni az alkohol- vagy drogproblémájuktól, a szex- vagy szerencsejáték-függőségüktől, vagy épp a munkamániától. De egyre gyakoribb jelenség a gyógyszerfüggőség (az altatók, nyugtatók, szorongásoldók kóros használata) is. Meg természetesen ott vannak a drogfüggők, például a kokainisták, akiknek a száma szépen gyarapszik. Sokszor persze nem maguk a szenvedélybetegek keresnek fel, hanem a hozzátartozóik. Ennek pedig én kifejezetten örülök, mert a hozzátartozók nagyon fontos szerepet játszanak a beteg felépülésében – úgyhogy én minden érintett hozzátartozót arra buzdítok, bátran jelentkezzen nálunk, jöjjön el hozzánk, hogy segíthessünk. A családot ugyanis mindenképpen érdemes bevonni a folyamatba.

A család egy élő organizmus, egy komplex rendszer, amelybe elég egyetlen ponton belenyúlni ahhoz, hogy a rendszer összes elemére hatást gyakoroljunk. Ha például egy erdő szélén egy blöki kutya levizel egy fát, abból a vizeletből az erdő többi fájának is jut, mert a fák a gyökereiken keresztül össze vannak kötve egymással.

Bizony az emberi közösségek tagjai között is van egy ilyen mélyen gyökerező kapcsolat, amely az adott közösségben – mint rendszerben – mindenkit összeköt. Éppen ezért a szerfüggőség a függő egész családjára hat. Ennek megfelelően igazából teljesen mindegy, hogy egy szenvedélybeteg családjában melyik családtaggal kezdjük a probléma megoldását – bárkinél avatkozunk is be, biztosak lehetünk abban, hogy magára a betegre is hatással leszünk. Nem szabad tehát arra várnunk, hogy a függő maga forduljon valamilyen szakemberhez segítségért. Egyszerűen csak őszintén szembe kell nézni a problémával, és ott kell belenyúlni a rendszerbe, ahol éppen lehetőség van rá. Aztán majd „rááll” a terápiára maga a függő is.

Amikor annak idején rajtam kellett segíteni, de én még nem láttam be, hogy segítségre szorulok, az én esetemben is a családom tette meg az első lépést. Ők ott voltak mellettem, és szépen előkészítették a leszokásomat. Utána meg jöttek a szakemberek a drogterápiás intézményben, amikor már készen álltam arra, hogy segítsenek rajtam. Igazából, ha nagyon őszinte vagyok, azt kell, mondjam, még akkor sem önszántamból mentem rehabra: akkor még valójában nem is én akartam a leszokást. Persze ott volt bennem valami szikra, de alapvetően a szüleim voltak azok, akik belobbantották bennem a leszokás iránti vágyat.

És hogy miért is kezdtem el drogozni? Nos, fiatalként nekem alapvetően mindig is önértékelési problémáim voltak, ugyanis elég sok baj volt velem az iskolában: alapvetően egy deviáns kölyök voltam, és nem voltam hajlandó betagozódni.

Amikor pedig az ember nap mint nap azt éli meg, hogy nem tudja azt produkálni, amit elvárnak tőle, és nem tud teljesíteni, az bizony rendesen rombolja az önértékelését.

És mivel ez alól a hatás alól nem tudja kivonni magát (hiszen iskolába azért csak járni kell), próbálja valahogyan csillapítani azt a lelki fájdalmat, amit érez. És én a drogokkal csillapítottam ezt a fájdalmat; a drog pedig olyan emberekkel hozott össze, akik ugyanazt élték meg, ugyanazt érezték, amit én. Az, hogy egy ilyen közösségbe tartozhattam, adott egyfajta identitást: én voltam „A drogos” – aki más, mint az átlagember, aki felette áll hétköznapi dolgoknak, és képes megváltani a világot. Egyszóval: magamra találtam.

Én mindig is egy ingert kereső, élményt kereső ember voltam, akinek fontos, hogy mindig átélhessen, megtapasztalhasson valami újat (mivel ami van, az ugyebár nem elég). A drog pedig nagyszerű eszköz volt ehhez, mert többet adott, mint bármi más. Persze, ha az ember mindig a többre, az intenzívebbre vágyik, és ezért állandóan stimulálja magát, akkor idővel egyre erősebb ingerekkel kell stimulálnia magát ahhoz, hogy megtapasztalja azt az érzést, amire vágyik. És ilyenkor már benne is van abban a bizonyos ördögi körben. Ha pedig valaki eljut arra a szintre, hogy minden lehetséges örömforrásból kiszívta már a maximumot, akkor nem marad semmije.

Ha valaki szétstimulálja magát, két kimenetele lehet a dolognak: vagy belepusztul abba, amit csinál, vagy elölről kezdi az életét. Ha valaki nem tud meglenni az intenzív örömérzés nélkül, de már csak szélsőséges eszközökkel (kábítószerekkel vagy túlzott szexualitással) képes örömet szerezni magának, akkor vagy tönkremegy, és belehal a függőségbe, vagy gyalulja az operációs rendszert, és egy újat telepít.

A terápia lényege tulajdonképpen az újratelepítés: lenullázni mindent, visszatérni az alapokhoz, és újrakezdeni az egészet. Ez persze komoly kihívás az ember számára, mivel nagyfokú tudatosságot igényel, hogy újradefiniáljuk, újraépítsük önmagunkat. Ha azonban megvannak ehhez a megfelelő eszközeink, akkor valójában nem is olyan nehéz a dolog.

Ne feledjük: ha esetleg eszköztelennek érzenénk magunkat a függőséggel szemben, akkor érdemes szakemberhez fordulnunk, hogy valaki a kezünkbe adhassa a megfelelő eszközöket. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://duditsdenes.blog.hu/api/trackback/id/tr6912276711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása