Én most 43 éves vagyok, és pár évvel ezelőtt volt egy nagy felismerésem: rájöttem, hogy az életben iszonyú fontosak a struktúrák és a szabályok. A struktúrák ugyanis nem megkötnek, a szabályok nem megkötöznek, hanem szabaddá tesznek. A struktúra, a szabály valójában nem egy béklyó, hanem a teljes szabadság.

Teljesen odavoltam magamtól, illetve attól, hogy mennyire zseniális ez a – világmegváltó – gondolatom. De közben meg azt vettem észre, hogy rajtam kívül nagyon sok negyvenes ember ugyanezt mondja. Persze nem olyan lelkesen beszélnek róla, meg nem olyan pszicho- köntösben, mint én motivációs trénerként, de egyszerűen összeszedettebbek lesznek, és elkezdenek például edzeni. Rá kellett tehát jönnöm, hogy sajnos nem én találtam fel a spanyolviaszt, hanem csak arról van szó, hogy az ember számára ebben az életszakaszában természetes módon fontossá válnak a struktúrák. Szóval, ez gyakorlatilag egy életkori sajátosság – ugyanolyan életkori sajátosság, mint az, hogy fiatalon azt gondoljuk, a keretek elviselhetetlenek, mert megkötnek, és egy olyan útra kényszerítenek bennünket, amelyhez szerintünk igazából semmi közünk.

A helyzet az, hogy az emberbe evolúciósan bele van programozva a fejlődés lehetősége és egyfajta fejlődési irány. Éppen ezért valójában semmit sem kell tennünk ahhoz, hogy kiteljesedjünk – egyszerűen csak félre kell állnunk a saját utunkból, és hagyni kell magunkat fejlődni. Na, ez az, ami a függőknek általában nem megy, és ezért szépen megrekesztik önmagukat a fejlődésben.

Fiatalon, szerhasználóként bizony én is rendesen megrekesztettem magam. Készült rólam egy olyan zárójelentés is, amelyben az áll, hogy „orális infantilis karakter, regresszív készenléttel”. Lefordítom: olyan embernek minősítettek, aki gyermekded, és szájon át várja az élvezetet – tehát egy gyerek voltam, aki a száján át várta a jutalmat; és ezért még 26 évesen is bármikor képes voltam arra, hogy visszafejlődjek, és egy még gyermekibb szintre süllyedjek. Szóval, 26 évesen megkaptam azt a diagnózist, hogy egy gyerek szintjén állok. Gyakorlatilag megrekedtem a személyiségfejlődésben, és a szerhasználat szinte megfagyasztott: időben statikussá váltam, egyszerűen úgy maradtam, és kész.

Persze amikor leálltam, minden megváltozott. A függőknél azt látjuk ugyanis, hogy amikor abbahagyják a szerhasználatot, akkor robbanásszerűen beindul náluk egy érési folyamat, és elkezdik utolérni önmagukat. A függő ugyanis ilyenkor jön rá, hogy lemaradt.

Szóval, ha objektíven nézzük, ha valaki nagyon sokáig él különböző szerekkel, akkor valóban megreked a személyiségfejlődésben. Egyszerűen nem tanul meg egészséges módon megküzdeni a különböző élethelyzetekkel és a különféle kihívásokkal.

A függők infantilis megküzdési stratégiái a párkapcsolataikban is jól tetten érhetőek. Az egészséges felnőttek egy párkapcsolati konfliktus esetén képesek meghallgatni a másikat, képesek szépen elmondani, hogy mit gondolnak, mit éreznek, és képesek a párjukkal felnőtt módjára rendesen megbeszélni a dolgokat. Ezzel szemben nagyon sok függő a konfliktushelyzetekben egyszerűen elkezd hisztizni meg csapkodni, és az érzelmi zsarolás eszközével operál, mivel megrekedt egy gyermek szintjén, és még egy ilyen felnőttes dolgot is gyermek módjára kezel. Szóval, az alkoholnak meg a szerhasználatnak van egy olyan hatása, hogy megakadályozza az egyént a fejlődésben, illetve abban, hogy megtanuljon adaptálódni.

Ami engem illet, én teljesen tudatos vagyok abban, hogy már csak azért sem fogyasztok semmilyen szert, hogy azzal ne álljak a saját fejlődésem útjába. Emellett tudatosan figyelem azt is, hogy éppen hol tartok a fejlődésben. Azt gondolom azonban, hogy az, hogy erre képes vagyok, igazából nem is az én érdemem, hanem egyszerűen csak a korral jár, és ebben az életszakaszban gyakorlatilag egy törvényszerű dolog. Szóval, én ezt felismertem, és ehhez igazítom a dolgokat.

Bizony nem a saját érdemünk minden, amiről azt feltételezzük, hogy a mi döntésünk eredménye. A döntéseinket ugyanis alapvetően külső dolgok határozzák meg. Hiába gondolom például magamról azt, hogy teljesen magamtól milyen okos dolgokat mondok az ügyfeleimnek, valójában ők azok, akik az okos kérdéseikkel felébresztik bennem az okos gondolatokat. Ha ők nem lennének, magamtól nem tudnék mondani semmi újat – nem lenne semmi eredeti, „világmegváltó” gondolat, amelyet megfogalmazhatnék számukra.

A saját jelentőségünk túldimenzionálása veszélyes dolog, és a függőkre különösen jellemző tud lenni. Egy függő idővel könnyen önmaga megszállottjává válhat, és azt hiheti, minden tőle ered, mindenről ő dönt, és minden az ő kezében van – övé a kontroll. Ezért nagyon fontos a terápiában, hogy a függő megtanulja az elengedést, és ne ragaszkodjon görcsösen ahhoz az elképzeléséhez, hogy övé a kontroll.