Hosszú Katinka az akaraterőről 1. rész

2017. július 23. 21:26 - Dudits Dénes

Egy nagy napon vagyok túl, és bevallom, az átlagosnál egy kicsit izgatottabb is vagyok. Ma ugyanis lehetőségem volt egy interjú keretében Hosszú Katinkával beszélgetni, mégpedig egy nagyon fontos és érdekes témáról. Mint tudjátok, gyakran foglalkozunk az akaraterő kérdésével, illetve azzal, hogy hogyan is fejleszthető az akaraterő, hiszen a függőség kapcsán talán ez az egyik legfontosabb kérdés. Nekem pedig van egy olyan elméletem, miszerint akaraterő, mint olyan, valójában nem is létezik. Nagyon kíváncsi voltam viszont, hogy vajon Katinka mit gondol erről: mit gondol az akaraterőről, illetve arról, hogy mi is az egyáltalán, és hogyan fejleszthető? Szívből kívánom nektek, hogy az alábbiakban olvasható beszélgetésrészletben megtaláljátok magatoknak mindazt, ami a személyes (fel)épülésetekhez szükséges. Akkor lássuk!

Dénes: Szenvedélybetegekkel foglalkozom – ez a hivatásom; és a munkám szempontjából egy alapvető kérdés, hogy mi is az akaraterő. Ezt nagyon gyakran körbejárjuk, többek között azért is, mert sokan azt gondolják, hogy a szenvedélybetegek akaratgyengék, és nincs motivációjuk.

Te hogyan definiálnád az akaraterőt? Mit jelent számodra?

Katinka: Ez nagyon érdekes, mert nekem gyakran mondják, hogy rengeteg akaraterőm van, ha már olimpiai bajnok vagyok, és háromszor is sikerült Rióban a dobogó legfelső fokán állnom. Mégis honnan veszem az akaraterőmet, honnan jön? – sokszor kérdezik ezt tőlem. Én viszont úgy érzem, most így hirtelen nem is tudnám definiálni. Talán valahol abból látszik, hogy van akaraterőm, hogy számomra nincsenek kifogások, illetve nincsenek olyan helyzetek, olyan szituációk az életben, hogy én azt mondanám bármire is, hogy nem lehet megcsinálni az adott dolgot. Valahogy meg lehet csinálni – én ebben hiszek. Egyszerűen nem fogadom el, ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt nem lehet megcsinálni.

Dénes: Akkor a te szótáradban az akaraterő szó nem is szerepel?

Katinka: Valahogy nekem sosem kellett használom. Valahogy nekem ez mindig egy alapvető dolog volt. Mindig magától értetődő volt, hogy fel kell kelni, meg kell csinálni – ha valamit el szeretnék érni.

Dénes: És ez honnan jön?

Katinka: Úgy gondolom, mindebben mindenféleképpen fontos szerepe volt annak, hogy én így nőttem fel, ebben nevelkedtem. Engem ugye nagypapám tanított meg úszni, ő volt az úszóedzőm. Már ő rendszerességre tanított; együtt kitűztük a célokat, akár egy évre előre is. Én akkor ugyan 6-7 éves voltam, de tudtam, hogy hát akkor én meg szeretném úszni azt a korosztályos országos csúcsot. Ő meg azt mondta nekem, hogy jó, akkor szépen lebontjuk: havonta ezt kell csinálni, hetente ezt, naponta meg azt, és akkor holnap reggel meg ezt kell leúszni ahhoz, hogy remélhetőleg egy év múlva eljuss oda, ahova akarsz. Apukám pedig profi kosárlabdázó volt, tehát ő is pontosan tudta, mit jelent célokat kitűzni, és járni azt az utat, amit kell, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Szóval, én egy ilyen környezetben nőttem fel, és szerintem tényleg nagyon jól megtanultam, illetve tudom azt, hogyha valamit kitűzök célul, és megteszem a tennivalókat azért, hogy oda eljussak, akkor igenis el lehet jutni.

Dénes: És amikor kitűzöl egy célt, akkor maga a célkitűzés hogyan történik?

Katinka: Szerintem, ami az úszást illeti, Shane-nel most már profik vagyunk a célkitűzésekben. Tulajdonképpen 2012-ben kezdtünk el együtt dolgozni, és akkor kitűztünk egy hosszú távú célt – ez volt ugye Rió.

Dénes: Ez hogy néz ki pontosan? Leültök ketten, öt perc alatt össze is rakjátok, és akkor megvan? Vagy ez egy tréning? Van mögötted, mondjuk, egy óriási csapat? Vagy tényleg csak összebujtok, sétáltok egyet, beszélgettek, leültök valahova, és „Jó, akkor most ezt fogjuk csinálni!” – így megy? Mennyire tudatos a dolog? Vagy ez inkább ösztönösen működik? Nekem ugyanis az a benyomásom, hogy ez neked teljesen magától értetődő, és ösztönösen jön.

Katinka: Azért valamilyen szinten tudatos is volt, persze. Természetesen az ember nem tudja megtervezni a következő 4 évét 5 perc alatt. Ráadásul azért változtattunk is, akár magukon a célokon is – szerintem abban is rugalmasnak kell lenni. Az a hosszú távú cél, amelyet említettem, az konkrétan London után, úgy pár hónapon belül megszületett bennem. Az volt bennem, hogy mégiscsak meg szeretném mutatni, hogy ott tudok lenni az olimpiai dobogón, és ez bennem van. És akkor szépen lebontottunk mindent évekre. Persze mindig azt mondom, az úszás esetében sokkal egyszerűbb konkrétan lebontani egy folyamatot, mint például a magánéletben, hiszen az életben annyi minden történik velünk, annyi minden befolyásolja az életutunkat. Ezzel szemben az úszópályafutásom, én úgy érzem, gyakorlatilag szinte fekete- fehér. Tehát tudom azt, hogy ebben az évben vébé, ebben az évben meg Európa-bajnokság; van statisztikánk, hogy a londoni olimpián mennyivel nyertek körülbelül, mennyit kéne úszni, mik a világcsúcsok. Szóval, számolgatni is lehet, ami egyébként nekem nagyon izgalmas – szeretek számokat kitűzni magam elé, időeredményeket kitűzni célul. Persze maguk a rövid távú célok azért folyamatosan adódnak hozzá ehhez a nagyobb tervhez. Akár olyan is van, hogy reggel edzésen úszok, mondjuk, egy egyéni csúcsot 200 háton, vagy akár 200 hát részidős sorozatban, és akkor odavágja nekem Shane, hogy: hát akkor ússzunk világcsúcsot 200 háton a nyáron. Én meg: ússzunk! És engem ez annyira felpörget, annyi motivációt ad. Szóval, így is jönnek célkitűzések, ilyen nagyon spontán módon, konkrétan munka közben, amikor megfogalmazódik bennem, hogy: hú, hát szerintem ezt meg lehetne csinálni...

Dénes: És mi az, ami ebből esetleg ki tud billenteni, ami ezt a lendületet elveszi?

Katinka: Hát, ugye a legnagyobb kudarcom az úszópályafutásom során a londoni olimpia volt. Valahogy nekem annyira benne volt a fejemben, hogy én ott leszek a dobogón Londonban; és épphogy lecsúsztam: pár tized volt köztem és a harmadik helyezett között, 400 vegyesen. És akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon ez-e az én helyem, ezt kell-e nekem csinálni – nem lehet, hogy valami más sokkal jobban illene nekem, vagy másban sokkal jobban megtalálnám a számításaimat az életben? És talán nem is az fájt annyira, hogy negyedik lettem, hanem talán inkább az, hogy csalódást okoztam. Én szinte szégyenkezve jöttem haza Londonból. Nagyon úgy éreztem, hogy a családom, Baja város, Magyarország úgymond csalódott bennem – hiszen előtte ugye mindenki ott állt mögöttem, hogy, na, meg tudod te csinálni!

Dénes: Ezt te így érezted?

Katinka: Én így éreztem belül.

Dénes: Vagy ezt ők éreztették veled?

Katinka: Ez nagyon érdekes, mert most már, ugye így Rió után, most már így visszagondolva négy év távlatából, úgy gondolom, hogy ők próbálták ezt nagyon nem éreztetni velem csak én akkor mindent így láttam. Egy ilyen helyzetben persze az emberek nem tudják, mit is mondhatnának: „Azért gratulálunk!” – mondják. Nekem meg ugye ebből egyből az jön le, hogy „Azért?” – hát, inkább hagyjuk.

Dénes: Tehát a válasz az, hogy ami a motivációdat el tudja vinni, az a kudarc. De a te pályádon kevés kudarc látszik.

Katinka: A kudarchoz való viszonyom igazából valahogy átbillent azóta. Én most már valójában keresem a kudarcokat. 

Ebben a szemléletváltásban pedig Shane segített nekem nagyon sokat.Ő mondja mindig azt, hogyha nincs kudarc, akkor lehet, hogy nem feszegettük elégé a határainkat.

Dénes: Tehát ő átformálta ezt az egészet a fejedben, és azt mondta, hogy a kudarc az, amire vágyni kell?

Katinka: Így van.

Dénes: Azért ez nagyon érdekes egy gondolat.

Katinka: Ha nincs kudarc, akkor az azt jelenti, hogy tehettünk volna többet, vagy csinálhattunk volna többet. Ráadásul a kudarcból tanulunk a legtöbbet és a leggyorsabban. Ha tehát van egy nagy kudarc, akkor az ember majdhogynem azt mondja, hogy jó, akkor most 180 fokos fordulatot veszünk, és elindulunk a másik irányba.

Dénes: Nagyon izgalmasan hangzik. De hogy néz ki ez a gyakorlatban? Azt még értem, hogy a kudarc lehet egyfajta hajtóerő – de vajon az átlagember hogyan tudja a saját kudarcát átformálni hajtóerővé?

Katinka:

Meg kell állni, és át kell gondolni, mi lehetett a probléma, és mi az, amit másképp kell csinálni. Én például London után leültem Shane-nel, és a felkészülésünknek minden egyes részletét átnéztük, átgondoltuk. És elkezdtünk kérdéseket feltenni. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog.

Dénes: Mondanál egy-két példát? Milyen kérdéseket tettél fel magadnak?

Katinka: Miért reggel hatkor úsznak az úszók? Miért? Ez a kérdés azért merülhet fel, mert ugyebár a legtöbb úszó, aki már olyan szinten van, hogy olimpikon, meg világversenyekre készül, az reggelente nem megy iskolába (mert, ha jár is iskolába, egyéni tanrendje van) – ami azt jelenti, hogy nem lenne muszáj már reggel hattól úsznia. Nos, erre a kérdésre a válasz általában az, hogy azért járnak reggel hatkor, mert hát mindenki akkor jár: „Mindenki reggel hatra jár. Az úszók reggel hatra járnak úszni...” – ez a tipikus válasz.

Dénes: Akkor ezek szerint te most nem reggel hatra jársz úszni?

Katinka: Én nem; én a tornaterembe járok reggel 6-ra. Csobbanni nem csobbanok egészen 9- ig. Addig erőfejlesztést végzek a tornateremben. Én ugye 9-től fél 12-ig úszom – és ez is érdekes, mert ugyebár ez az az időpont, amikor általában az előfutamok vannak egy olimpián vagy egy világversenyen. És akkor a további kérdések: Az úszók miért csak egyszer úsznak gyorsan egy évben? Miért nem versenyeznek többet? Valóban egy egész évet kell készülni egy világversenyre, mégpedig versenyek nélkül?

Dénes: Tehát gyakorlatilag fejben megkérdőjeleztétek az úszósportnak az összes addigi szabályát?

Katinka: Így van.

Dénes: Wow! És ez alapján összeraktatok egy új rendszert, az Iron Lady rendszerét...

nevtelen.png

Katinka: Így van. Tulajdonképpen azért mondom azt, hogy a kudarcból tanulni lehet, mert akkor van az, hogy az ember egy kicsit hátrébb lép, és megvizsgálja, mit és miért csinál, illetve azt, hogy -e, amit csinál. Lehetnek ugyanis elemek, amelyek nagyon jók – és azokat úgy is kell hagyni.

Dénes: Szóval, egyszerűen megtanultál kérdéseket feltenni. De mikor mutatkoztak meg ennek a munkának, ennek az átprogramozásnak a sikerei? Mikor volt az, amikor már azt érezted, hogy, na, jó dolog volt mindent megkérdőjelezni?

Katinka: Nekem ugyebár elég gyorsan jöttek a sikerek, mert egyből elkezdtünk versenyezni. A felkészülésemet tekintve tulajdonképpen az volt az első szembetűnő változás (a 2012 előtti felkészüléseimhez képest), hogy elkezdtem versenyezni a világkupán – rengeteg számban elindultam, és 12 őszén ugye meg is nyertem a világkupa-sorozatot. Ez akkor nagy siker volt számomra, hiszen azelőtt egy 8-9 állomásos világkupa-sorozaton szinte csak sprinterek indultak – és az volt úgymond a megszokott, hogy ezeket mindig sprinterek nyerték meg. Ez ugyanis egy elég hosszú időszak: körülbelül másfél-két hónapon keresztül megy a világkupa.

Ez nagyon nehéz, mert közben utazni is kell, edzeni, pihenni is, és versenyezni is; és, mondjuk, egy 400 vegyeses úszónak nem nagyon van ideje arra, hogy ezt mind meg tudja csinálni – hát, legalábbis ez volt a meglátás korábban.

Dénes: Korábban mondtál nekem egy nagyon érdekes dolgot. Azt mondtad, hogy neked is van függőséged...

Annyira lenyűgöző az, amiről Katinka eddig beszélt, hogy úgy vélem, érdemes egy kicsit mélyebben is elgondolkozni mindazon, amit mondott, és ezért úgy döntöttem, egyszerre nem közlök le itt mindent. Éppen ezért ha kíváncsi vagy arra, hogy Katinka miket mondott még nekem, azokról majd csak a folytatásban olvashatsz. Bocsi.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://duditsdenes.blog.hu/api/trackback/id/tr2112682921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.