Hosszú Katinka az akaraterőről 2. rész

2017. július 24. 22:52 - Dudits Dénes

Dénes: Mielőtt nekikezdtünk volna a beszélgetésnek, mondtál nekem valamit. Nem tudom, elmondhatjuk-e... de azt mondtad, hogy neked is van függőséged.

Katinka: Hát, igen, néha elgondolkozom azon, hogy munkafüggő vagyok-e. Legalább két olyan állásom is van ugyanis, amely több időt igényel, mint napi 8 óra – úgyhogy nem egyszerű mindezt 24 órába belesűríteni.

Dénes: És akkor hogyan csinálod? Ezzel kapcsolatban milyen kérdéseket teszel fel magadnak?

Katinka: Itt a kérdés az, hogy hogyan kéne ezt jól csinálni? Igazából elég nehéz a dolog. Maga a döntés ugyan nem volt nehéz, viszont nap mint nap nehézséget jelent kezelni a helyzetet. Ugyebár a mai napig az úszás az első számú állásom. Tulajdonképpen minden az úszás alá van rendelve, ami azért nem egyszerű, főleg ha arra gondolok, milyen hatással van ez a második állásomra, a cégvezetésre. A cégben ráadásul most már közel 40 munkatárssal dolgozunk együtt. Jól tudom, hogy ez egy iszonyatosan nagy felelősség (és lehetőség is egyben); de ők most mégis a második helyen vannak. Szóval, nem egyszerű az, amikor rengeteg dolgom van, és nagyon sok mindent el kéne intézni, és nagyon sok mindenben tudnánk előrelépni – de jön a négy óra, és menni kell edzésre.

Dénes: És ez a Katinka milyen? Milyen az a Katinka, aki nagyon fáradt, akivel nem szívesen találkoznék? Milyen az, amikor egyszerre minden egy kicsit sok lesz?

Katinka: Én olyan típus vagyok, aki inkább nem beszél róla. Persze valószínűleg látszik rajtam, ha valami nem stimmel, mert nem mosolygok. Nem sűrűn van ugyanis olyan, hogy engem egyáltalán nem lehet megmosolyogtatni vagy megnevettetni, mert egyébként a legrosszabb helyzetekben is képes vagyok poénkodni. Ezt a fajta poénkodást sokak számára nem is egyszerű feldolgozni. De amikor tényleg sok volt már, és nagyon elfáradtam, akkor inkább magamba fordulok.

Dénes: És azután mi történik? Mi az, ami erőt, lendületet ad az új etaphoz?

Katinka: Amikor nagyon sok dolog van egyszerre, és tényleg úgy érzem, nem is tudom, mibe fogjak bele, mert egyszerűen annyi minden van, akkor nekem mindig az a jó, ha legalább egy 10-15 percre leülök, vagy elmegyek sétálni, és megpróbálom kicsit kiüríteni az agyamat (amikor nagyon televan). Utána meg szépen leírom, mik a legfontosabb dolgok, vagy csak leírom, hogy mikkel kellene foglalkozni, és sorba rendezek mindent.

Dénes: Priorizálás?

Katinka: Igen, igen.

Dénes: Azt nagyon sokszor elmondtad, és tudjuk, hogy Shane-nel ti egy csapat vagytok – lényegében egyek vagytok. De te, aki ott vagy a vízben, hogyan fogadod az ő iránymutatásait. Mennyire volt könnyű vagy nehéz elfogadni az iránymutatását, az ő látásmódját?

Katinka: Az elején nem volt egyszerű – de nemcsak nekem. Edzőként ugyanis Shane sem volt olyan magabiztos az elején. Azelőtt nem volt ilyen szintű úszója, én meg mégiscsak a barátnője is voltam. Szóval, nem volt mindegy, hogy mivel próbálkozik, és persze nem akart a pályafutásommal „játszani”.

Dénes: Izgult?

Katinka: Nagyon. Az elején mondta is, hogy bizony nagyon fél. Ugyan együtt döntöttük el, mi legyen, de azért ő érezte, hogy ez nagyon nagy felelősség. Nekem meg igazából az volt nagyon furcsa, hogy jöttek azok a bizonyos kérdések. Számomra 24 éves úszóként szokatlan volt, hogy megkérdeznek. Az úszókat ugyanis nem szokták megkérdezni másfél óra úszás után, hogy: „Szerinted csináljuk tovább? Ez most mára elég volt? Hogy érzed magad?” – egyszerűen nem megszokott ilyeneket kérdezni.

Dénes: Magyarországon nem szokták megkérdezni, vagy sehol a világon? Amerikában, ott megkérdezik az úszót?

Katinka: Ott talán nagyobb a szabadság. Ott azért vannak időszakok, például nagyobb versenyek előtt, amikor rá szokták bízni az úszóra, hogy mit csinál: „Amit éppen érzel...” – mondják. Nekem ez az elején nagyon furcsa volt. „Amit éppen érzek?” – erre mit mondjak? Én ugye úgy nőttem fel, illetve 19 éves koromig úgy készültem Baján, hogy az edző megmondta, mit kell csinálni. Ez volt a szokás. Nem kellett azon gondolkodni, hogy hogyan érzi magát az ember, vagy azon, hogy szerinte mit kellene csinálnia. Persze egyébként először jól hangzanak ezek a kérdések. Csak vigyázni kell, hogy az ember bele ne essen abba a hibába, hogy a „Mit szeretnél csinálni?” kérdésre esetleg azt válaszolja: „Hát, napozni, nem úszni!” – és akkor egy idő után meg nem úgy jönnek az eredmények. Szóval, egy idő után rendesen elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, hogy akkor tényleg lássuk, hogy mégis mit kell csinálni ahhoz, hogy jó legyen. Valóban elgondolkodtam azon, hogy hogyan érzem magam, és azon, hogy kell-e még úszni egy kicsit, vagy nem. De ez nekem tényleg nehezen ment az elején. Egyrészt nagyon őszintének kellett lennem Shane-nel (mert ugye neki kellett elmondanom, hogy mégis hogyan érzem magam), másrészt saját magammal is őszintének kellett lennem.

És ez bizony nem könnyű: felismerni, hogy fáradt vagyok, de közben beismerni, hogy még meg kéne csinálni egy sorozatot (akkor is, ha szívem szerint megállnék), mert azért jó lenne, ha megcsinálnám, mivel az állóképességnek kell még az a 2-3 kilométer, amit le kell úszni – ez nehéz.

Abban a pillanatban (esetleg kicsit kellemetlen pillanatban) az ember szívesebben kiszállna a vízből, és leülne, és pihenne egyet, vagy elmenne szaunázni; de ott, abban a pillanatban őszintének lennie magához anélkül, hogy azon gondolkozna, mi lenne a kellemes – hát, ez nem egy egyszerű dolog. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy ezt megtanuljam.

Dénes: És kivel nehezebb őszintének lenni? Önmagaddal vagy Shane-nel?

Katinka: Igazából ugyanolyan nehéz, mert az van, hogy ha én tudom, akkor mondom is. Ezzel tehát igazából nincs probléma. Mondjuk, nekem az a nehezebb, hogy szóljak, amikor már nem bírom. Ha fáj valami edzés közben, vagy valószínűleg már tényleg elég lenne, én akkor is leúszom a távot.

Dénes: És akkor mi van benned? Miért nem szólsz?

Katinka: Mert annyira azért nem fáj. Még tudok úszni.

Dénes: Ja, értem.

Katinka: Én úgy vagyok vele, hogy még úszok, és nem tudom eldönteni, mikor kellene kiszállnom a vízből. Ha eljutottam a másik partra, és tulajdonképpen nem haldoklom, akkor miért ne úsznék tovább. Persze fáj, fájni fáj – fájni a 400 vegyes is fájt az olimpián, és mégis le tudtam úszni. Szóval, nekem nagyon nehéz megállapítanom, hogy hol a határ, és mi az, amire azt mondom, hogy most már ez így elég, vagy azt, hogy még le tudom úszni. És legtöbbször az ember még le tudja úszni. Ilyenkor szoktam azon gondolkodni, hogyha most itt lenne egy cápa, akkor vajon tudnék-e még gyorsabban úszni. Hát, valószínűleg igen.

_oralis_infantilis_karakter_regressziv_keszenlettel_masolata.png

Dénes: Ezt tényleg úgy képzeljem el, szó szerint, hogy te úszás közben azt képzeled, hogy jön egy cápa?

Katinka: Néha van ilyen.

Dénes: Megy egy ilyen film a fejedben?

Katinka: Hát, néha van ilyen. Eljátszok ilyen gondolatokkal. Képzeljük el, hogy most nem abban a szituban vagyok, hogy most ilyen tök kényelmesen lemegyünk az uszodába, bemegyünk a vízbe... – hanem akkor itt most életre-halálra! Szóval, akkor vajon milyen gyorsan tudnék úszni? Lehet, hogy sokkal gyorsabban le tudnám úszni a 400 vegyest, mint Rióban, ha ott van mögöttem egy cápa.

Dénes: De lehet, hogy még én is jobban teljesítenék, ha ott van mögöttem egy cápa. Katinka: Lehet.

Dénes: Ezeket a kis technikákat, trükköket magadtól találtad ki? Ezek csak úgy jönnek, vagy tanultad? És átadod másoknak ezeket a technikákat?

Katinka: Szerintem egy része csak úgy jön, egy részéről pedig nem tudnám megmondani, hogy honnan jön – tehát valószínű, hogy tanultam, meg a környezet. Olyan nehéz tud lenni néha az embernek, hogy van egy remek ötlete, és utána meg valaki közli vele, hogy egyébként ezt ő mondta neki. Dehogyis!” – felelem ilyekor viccesen. Az biztos, hogy az úszópályafutásom során sokféle környezetben volt szerencsém úszni, illetve most már versenyezni is. Mi járjuk a világot, és szerencsére elég sok mindent látunk, hallunk, mert ugye mindenkivel megpróbálunk beszélgetni. Szóval, biztos azért is alakult ez így, mert sok mindenkitől tanultam. És persze átadás is van: most van egy edzőtársam, akinek megpróbálok elég sok mindent átadni – akár érzésekről, akár gondolatokról, akár csak szimplán sima szakmai, technikai dolgokról (forduló vagy rajt, meg ilyesmi). És nagyon érdekes, de nekem is jó ezekről beszélni, mert vannak alapdolgok, amelyek jó, hogy így visszajönnek, amelyekről mindig jó beszélni.

Dénes: Önfejlesztő könyveket olvasol?

Katinka: Mondhatjuk, igen, mert elég sok önéletrajzot olvasok, és úgy érzem, hogy nagyon sok önéletrajz önfejlesztő is. Én nagyon szeretek önéletrajzokat olvasni. Pont most fejeztem be Phil Knightnak a Nike Storyját. Nekem az nagyon tetszett. Kívülről a Nike annyira sikeresnek tűnik, és ha elolvassuk a könyvet, kiderül, hogy ez az ember szinte az egész életében hónapról hónapra küzdött, hogy kifizesse a munkatársakat, és minden éppen csak határidőre lett kifizetve – óriási küzdelem volt az egész. Ő az, akire azt mondják az emberek, hogy egyik napról a másikra lett sikeres. Csak azt nem tudják, hogy előtte 15-20 vagy még több éven keresztül mennyit dolgozott.

Szóval, csak akkor válik érdekessé az ember, amikor berobban, amikor sikeres lesz.

Dénes: Egészen fantasztikus és újszerű dolgokat mondtál – olyanokat, amik szerintem nagyon értékesek lehetnek egy függő, egy szenvedélybeteg felépülése szempontjából. Gondolok itt azokra a bizonyos kérdésekre: a dolgok megkérdőjelezésére, átgondolására, illetve arra, amit a kudarcról mondtál. Ezeket tényleg ritkán hallani. Ritkán lehet ilyen gondolatokkal találkozni. Tényleg nagyon köszönöm neked, hogy segítettél az akaraterő fogalmát egy kicsit újraértelmezni.

Katinka: Én is köszönöm.

Szólj hozzá!

Hosszú Katinka az akaraterőről 1. rész

2017. július 23. 21:26 - Dudits Dénes

Egy nagy napon vagyok túl, és bevallom, az átlagosnál egy kicsit izgatottabb is vagyok. Ma ugyanis lehetőségem volt egy interjú keretében Hosszú Katinkával beszélgetni, mégpedig egy nagyon fontos és érdekes témáról. Mint tudjátok, gyakran foglalkozunk az akaraterő kérdésével, illetve azzal, hogy hogyan is fejleszthető az akaraterő, hiszen a függőség kapcsán talán ez az egyik legfontosabb kérdés. Nekem pedig van egy olyan elméletem, miszerint akaraterő, mint olyan, valójában nem is létezik. Nagyon kíváncsi voltam viszont, hogy vajon Katinka mit gondol erről: mit gondol az akaraterőről, illetve arról, hogy mi is az egyáltalán, és hogyan fejleszthető? Szívből kívánom nektek, hogy az alábbiakban olvasható beszélgetésrészletben megtaláljátok magatoknak mindazt, ami a személyes (fel)épülésetekhez szükséges. Akkor lássuk!

Dénes: Szenvedélybetegekkel foglalkozom – ez a hivatásom; és a munkám szempontjából egy alapvető kérdés, hogy mi is az akaraterő. Ezt nagyon gyakran körbejárjuk, többek között azért is, mert sokan azt gondolják, hogy a szenvedélybetegek akaratgyengék, és nincs motivációjuk.

Te hogyan definiálnád az akaraterőt? Mit jelent számodra?

Katinka: Ez nagyon érdekes, mert nekem gyakran mondják, hogy rengeteg akaraterőm van, ha már olimpiai bajnok vagyok, és háromszor is sikerült Rióban a dobogó legfelső fokán állnom. Mégis honnan veszem az akaraterőmet, honnan jön? – sokszor kérdezik ezt tőlem. Én viszont úgy érzem, most így hirtelen nem is tudnám definiálni. Talán valahol abból látszik, hogy van akaraterőm, hogy számomra nincsenek kifogások, illetve nincsenek olyan helyzetek, olyan szituációk az életben, hogy én azt mondanám bármire is, hogy nem lehet megcsinálni az adott dolgot. Valahogy meg lehet csinálni – én ebben hiszek. Egyszerűen nem fogadom el, ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt nem lehet megcsinálni.

Dénes: Akkor a te szótáradban az akaraterő szó nem is szerepel?

Katinka: Valahogy nekem sosem kellett használom. Valahogy nekem ez mindig egy alapvető dolog volt. Mindig magától értetődő volt, hogy fel kell kelni, meg kell csinálni – ha valamit el szeretnék érni.

Dénes: És ez honnan jön?

Katinka: Úgy gondolom, mindebben mindenféleképpen fontos szerepe volt annak, hogy én így nőttem fel, ebben nevelkedtem. Engem ugye nagypapám tanított meg úszni, ő volt az úszóedzőm. Már ő rendszerességre tanított; együtt kitűztük a célokat, akár egy évre előre is. Én akkor ugyan 6-7 éves voltam, de tudtam, hogy hát akkor én meg szeretném úszni azt a korosztályos országos csúcsot. Ő meg azt mondta nekem, hogy jó, akkor szépen lebontjuk: havonta ezt kell csinálni, hetente ezt, naponta meg azt, és akkor holnap reggel meg ezt kell leúszni ahhoz, hogy remélhetőleg egy év múlva eljuss oda, ahova akarsz. Apukám pedig profi kosárlabdázó volt, tehát ő is pontosan tudta, mit jelent célokat kitűzni, és járni azt az utat, amit kell, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Szóval, én egy ilyen környezetben nőttem fel, és szerintem tényleg nagyon jól megtanultam, illetve tudom azt, hogyha valamit kitűzök célul, és megteszem a tennivalókat azért, hogy oda eljussak, akkor igenis el lehet jutni.

Dénes: És amikor kitűzöl egy célt, akkor maga a célkitűzés hogyan történik?

Katinka: Szerintem, ami az úszást illeti, Shane-nel most már profik vagyunk a célkitűzésekben. Tulajdonképpen 2012-ben kezdtünk el együtt dolgozni, és akkor kitűztünk egy hosszú távú célt – ez volt ugye Rió.

Dénes: Ez hogy néz ki pontosan? Leültök ketten, öt perc alatt össze is rakjátok, és akkor megvan? Vagy ez egy tréning? Van mögötted, mondjuk, egy óriási csapat? Vagy tényleg csak összebujtok, sétáltok egyet, beszélgettek, leültök valahova, és „Jó, akkor most ezt fogjuk csinálni!” – így megy? Mennyire tudatos a dolog? Vagy ez inkább ösztönösen működik? Nekem ugyanis az a benyomásom, hogy ez neked teljesen magától értetődő, és ösztönösen jön.

Katinka: Azért valamilyen szinten tudatos is volt, persze. Természetesen az ember nem tudja megtervezni a következő 4 évét 5 perc alatt. Ráadásul azért változtattunk is, akár magukon a célokon is – szerintem abban is rugalmasnak kell lenni. Az a hosszú távú cél, amelyet említettem, az konkrétan London után, úgy pár hónapon belül megszületett bennem. Az volt bennem, hogy mégiscsak meg szeretném mutatni, hogy ott tudok lenni az olimpiai dobogón, és ez bennem van. És akkor szépen lebontottunk mindent évekre. Persze mindig azt mondom, az úszás esetében sokkal egyszerűbb konkrétan lebontani egy folyamatot, mint például a magánéletben, hiszen az életben annyi minden történik velünk, annyi minden befolyásolja az életutunkat. Ezzel szemben az úszópályafutásom, én úgy érzem, gyakorlatilag szinte fekete- fehér. Tehát tudom azt, hogy ebben az évben vébé, ebben az évben meg Európa-bajnokság; van statisztikánk, hogy a londoni olimpián mennyivel nyertek körülbelül, mennyit kéne úszni, mik a világcsúcsok. Szóval, számolgatni is lehet, ami egyébként nekem nagyon izgalmas – szeretek számokat kitűzni magam elé, időeredményeket kitűzni célul. Persze maguk a rövid távú célok azért folyamatosan adódnak hozzá ehhez a nagyobb tervhez. Akár olyan is van, hogy reggel edzésen úszok, mondjuk, egy egyéni csúcsot 200 háton, vagy akár 200 hát részidős sorozatban, és akkor odavágja nekem Shane, hogy: hát akkor ússzunk világcsúcsot 200 háton a nyáron. Én meg: ússzunk! És engem ez annyira felpörget, annyi motivációt ad. Szóval, így is jönnek célkitűzések, ilyen nagyon spontán módon, konkrétan munka közben, amikor megfogalmazódik bennem, hogy: hú, hát szerintem ezt meg lehetne csinálni...

Dénes: És mi az, ami ebből esetleg ki tud billenteni, ami ezt a lendületet elveszi?

Katinka: Hát, ugye a legnagyobb kudarcom az úszópályafutásom során a londoni olimpia volt. Valahogy nekem annyira benne volt a fejemben, hogy én ott leszek a dobogón Londonban; és épphogy lecsúsztam: pár tized volt köztem és a harmadik helyezett között, 400 vegyesen. És akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon ez-e az én helyem, ezt kell-e nekem csinálni – nem lehet, hogy valami más sokkal jobban illene nekem, vagy másban sokkal jobban megtalálnám a számításaimat az életben? És talán nem is az fájt annyira, hogy negyedik lettem, hanem talán inkább az, hogy csalódást okoztam. Én szinte szégyenkezve jöttem haza Londonból. Nagyon úgy éreztem, hogy a családom, Baja város, Magyarország úgymond csalódott bennem – hiszen előtte ugye mindenki ott állt mögöttem, hogy, na, meg tudod te csinálni!

Dénes: Ezt te így érezted?

Katinka: Én így éreztem belül.

Dénes: Vagy ezt ők éreztették veled?

Katinka: Ez nagyon érdekes, mert most már, ugye így Rió után, most már így visszagondolva négy év távlatából, úgy gondolom, hogy ők próbálták ezt nagyon nem éreztetni velem csak én akkor mindent így láttam. Egy ilyen helyzetben persze az emberek nem tudják, mit is mondhatnának: „Azért gratulálunk!” – mondják. Nekem meg ugye ebből egyből az jön le, hogy „Azért?” – hát, inkább hagyjuk.

Dénes: Tehát a válasz az, hogy ami a motivációdat el tudja vinni, az a kudarc. De a te pályádon kevés kudarc látszik.

Katinka: A kudarchoz való viszonyom igazából valahogy átbillent azóta. Én most már valójában keresem a kudarcokat. 

Ebben a szemléletváltásban pedig Shane segített nekem nagyon sokat.Ő mondja mindig azt, hogyha nincs kudarc, akkor lehet, hogy nem feszegettük elégé a határainkat.

Dénes: Tehát ő átformálta ezt az egészet a fejedben, és azt mondta, hogy a kudarc az, amire vágyni kell?

Katinka: Így van.

Dénes: Azért ez nagyon érdekes egy gondolat.

Katinka: Ha nincs kudarc, akkor az azt jelenti, hogy tehettünk volna többet, vagy csinálhattunk volna többet. Ráadásul a kudarcból tanulunk a legtöbbet és a leggyorsabban. Ha tehát van egy nagy kudarc, akkor az ember majdhogynem azt mondja, hogy jó, akkor most 180 fokos fordulatot veszünk, és elindulunk a másik irányba.

Dénes: Nagyon izgalmasan hangzik. De hogy néz ki ez a gyakorlatban? Azt még értem, hogy a kudarc lehet egyfajta hajtóerő – de vajon az átlagember hogyan tudja a saját kudarcát átformálni hajtóerővé?

Katinka:

Meg kell állni, és át kell gondolni, mi lehetett a probléma, és mi az, amit másképp kell csinálni. Én például London után leültem Shane-nel, és a felkészülésünknek minden egyes részletét átnéztük, átgondoltuk. És elkezdtünk kérdéseket feltenni. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog.

Dénes: Mondanál egy-két példát? Milyen kérdéseket tettél fel magadnak?

Katinka: Miért reggel hatkor úsznak az úszók? Miért? Ez a kérdés azért merülhet fel, mert ugyebár a legtöbb úszó, aki már olyan szinten van, hogy olimpikon, meg világversenyekre készül, az reggelente nem megy iskolába (mert, ha jár is iskolába, egyéni tanrendje van) – ami azt jelenti, hogy nem lenne muszáj már reggel hattól úsznia. Nos, erre a kérdésre a válasz általában az, hogy azért járnak reggel hatkor, mert hát mindenki akkor jár: „Mindenki reggel hatra jár. Az úszók reggel hatra járnak úszni...” – ez a tipikus válasz.

Dénes: Akkor ezek szerint te most nem reggel hatra jársz úszni?

Katinka: Én nem; én a tornaterembe járok reggel 6-ra. Csobbanni nem csobbanok egészen 9- ig. Addig erőfejlesztést végzek a tornateremben. Én ugye 9-től fél 12-ig úszom – és ez is érdekes, mert ugyebár ez az az időpont, amikor általában az előfutamok vannak egy olimpián vagy egy világversenyen. És akkor a további kérdések: Az úszók miért csak egyszer úsznak gyorsan egy évben? Miért nem versenyeznek többet? Valóban egy egész évet kell készülni egy világversenyre, mégpedig versenyek nélkül?

Dénes: Tehát gyakorlatilag fejben megkérdőjeleztétek az úszósportnak az összes addigi szabályát?

Katinka: Így van.

Dénes: Wow! És ez alapján összeraktatok egy új rendszert, az Iron Lady rendszerét...

nevtelen.png

Katinka: Így van. Tulajdonképpen azért mondom azt, hogy a kudarcból tanulni lehet, mert akkor van az, hogy az ember egy kicsit hátrébb lép, és megvizsgálja, mit és miért csinál, illetve azt, hogy -e, amit csinál. Lehetnek ugyanis elemek, amelyek nagyon jók – és azokat úgy is kell hagyni.

Dénes: Szóval, egyszerűen megtanultál kérdéseket feltenni. De mikor mutatkoztak meg ennek a munkának, ennek az átprogramozásnak a sikerei? Mikor volt az, amikor már azt érezted, hogy, na, jó dolog volt mindent megkérdőjelezni?

Katinka: Nekem ugyebár elég gyorsan jöttek a sikerek, mert egyből elkezdtünk versenyezni. A felkészülésemet tekintve tulajdonképpen az volt az első szembetűnő változás (a 2012 előtti felkészüléseimhez képest), hogy elkezdtem versenyezni a világkupán – rengeteg számban elindultam, és 12 őszén ugye meg is nyertem a világkupa-sorozatot. Ez akkor nagy siker volt számomra, hiszen azelőtt egy 8-9 állomásos világkupa-sorozaton szinte csak sprinterek indultak – és az volt úgymond a megszokott, hogy ezeket mindig sprinterek nyerték meg. Ez ugyanis egy elég hosszú időszak: körülbelül másfél-két hónapon keresztül megy a világkupa.

Ez nagyon nehéz, mert közben utazni is kell, edzeni, pihenni is, és versenyezni is; és, mondjuk, egy 400 vegyeses úszónak nem nagyon van ideje arra, hogy ezt mind meg tudja csinálni – hát, legalábbis ez volt a meglátás korábban.

Dénes: Korábban mondtál nekem egy nagyon érdekes dolgot. Azt mondtad, hogy neked is van függőséged...

Annyira lenyűgöző az, amiről Katinka eddig beszélt, hogy úgy vélem, érdemes egy kicsit mélyebben is elgondolkozni mindazon, amit mondott, és ezért úgy döntöttem, egyszerre nem közlök le itt mindent. Éppen ezért ha kíváncsi vagy arra, hogy Katinka miket mondott még nekem, azokról majd csak a folytatásban olvashatsz. Bocsi.

Szólj hozzá!

2 kimenetele lehet annak, ha valaki szétstimulálja magát

2017. február 22. 07:53 - Dudits Dénes

Sajnos még mindig él az a tévhit (amit bizonyos szakemberek is vallanak), hogy csak azon a szenvedélybetegen lehet segíteni, aki maga is igényli a segítséget. Ezzel szemben a valóságban a segítségnyújtásnak nem minden esetben előfeltétele, hogy a függő maga is segítséget akarjon kapni. Egy függő ugyanis önmagától szinte sosem jut ilyen elhatározásra, hiszen társas lényként csak a másokkal való interakciókban képes értelmezi a saját helyzetét, és mindenképpen valamilyen külső hatásra van szükség ahhoz, hogy valamilyen változás vegye kezdetét az életében. Mindezt alátámasztja az a személyes tapasztalatom is, hogy ha egy eset kapcsán csak a szenvedélybeteg családjával foglalkozunk terápiásan (anélkül, hogy a beteg maga jelen lenne), a függő előbb-utóbb leáll a szerhasználattal – bármilyen meglepő is.

Az persze nem meglepő, hogy sokan nem akarják kezeltetni magukat, hiszen a függőség még ma is tabu, és olyan fogalmakkal társul, mint a fájdalom, a szégyen, a bűntudat vagy a harag. Csupa negatív dologról van szó, ezért valahol érthető, hogy az ember nem akarja kiteregetni az ilyen jellegű problémáit. Ha viszont odáig fajul a dolog, hogy az ember önmagának se akarja bevallani azt, ami mások számára nyilvánvaló, akkor bizony már ciki, ha valaki nem akar szembesülni a valósággal.

A helyzetet bonyolítja, hogy gyakorlatilag nincs olyan ember, akit ne hajtana valamilyen szenvedély. Az emberi természettől ugyanis elválaszthatatlan a mámorkeresés. Elég, ha csak a gyerekekre gondolunk: hintáznak, libikókáznak a játszótéren, az apjuk meg dobálgatja őket a levegőbe – micsoda mámor, milyen nagy öröm ez nekik.

Ilyen ártatlanul kezdődik a dolog…

Az ember lényének szerves része a vágy a lazulásra, a bódulásra. Gyakorlatilag ezt aknázza ki a szórakoztatóipar. De lényegében hasonló vágyakkal operál a szexipar és az alkoholipar is (mint két húzóágazat). Olyan vágyak ezek, amelyek nagyon mélyen gyökereznek az ember lelkében. Éppen ezért nem is az a cél, hogy gyökerestül kiirtsuk ezeket, hanem inkább az, hogy olyan módon próbáljuk meg kielégíteni a különféle lelki szükségleteinket, hogy az a javunkat szolgálja, és ne fájdalmat meg gyötrelmet okozzon nekünk. Sajnos túl sokan halnak bele a boldogság keresésébe, mert rossz helyen keresnek; és ahelyett, hogy megtalálnak azt, amire igazán vágynak, szétesnek.

Engem nagyon sok „boldogságkereső” keres meg a problémáival. Sokan vannak, akik meg szeretnének szabadulni az alkohol- vagy drogproblémájuktól, a szex- vagy szerencsejáték-függőségüktől, vagy épp a munkamániától. De egyre gyakoribb jelenség a gyógyszerfüggőség (az altatók, nyugtatók, szorongásoldók kóros használata) is. Meg természetesen ott vannak a drogfüggők, például a kokainisták, akiknek a száma szépen gyarapszik. Sokszor persze nem maguk a szenvedélybetegek keresnek fel, hanem a hozzátartozóik. Ennek pedig én kifejezetten örülök, mert a hozzátartozók nagyon fontos szerepet játszanak a beteg felépülésében – úgyhogy én minden érintett hozzátartozót arra buzdítok, bátran jelentkezzen nálunk, jöjjön el hozzánk, hogy segíthessünk. A családot ugyanis mindenképpen érdemes bevonni a folyamatba.

A család egy élő organizmus, egy komplex rendszer, amelybe elég egyetlen ponton belenyúlni ahhoz, hogy a rendszer összes elemére hatást gyakoroljunk. Ha például egy erdő szélén egy blöki kutya levizel egy fát, abból a vizeletből az erdő többi fájának is jut, mert a fák a gyökereiken keresztül össze vannak kötve egymással.

Bizony az emberi közösségek tagjai között is van egy ilyen mélyen gyökerező kapcsolat, amely az adott közösségben – mint rendszerben – mindenkit összeköt. Éppen ezért a szerfüggőség a függő egész családjára hat. Ennek megfelelően igazából teljesen mindegy, hogy egy szenvedélybeteg családjában melyik családtaggal kezdjük a probléma megoldását – bárkinél avatkozunk is be, biztosak lehetünk abban, hogy magára a betegre is hatással leszünk. Nem szabad tehát arra várnunk, hogy a függő maga forduljon valamilyen szakemberhez segítségért. Egyszerűen csak őszintén szembe kell nézni a problémával, és ott kell belenyúlni a rendszerbe, ahol éppen lehetőség van rá. Aztán majd „rááll” a terápiára maga a függő is.

Amikor annak idején rajtam kellett segíteni, de én még nem láttam be, hogy segítségre szorulok, az én esetemben is a családom tette meg az első lépést. Ők ott voltak mellettem, és szépen előkészítették a leszokásomat. Utána meg jöttek a szakemberek a drogterápiás intézményben, amikor már készen álltam arra, hogy segítsenek rajtam. Igazából, ha nagyon őszinte vagyok, azt kell, mondjam, még akkor sem önszántamból mentem rehabra: akkor még valójában nem is én akartam a leszokást. Persze ott volt bennem valami szikra, de alapvetően a szüleim voltak azok, akik belobbantották bennem a leszokás iránti vágyat.

És hogy miért is kezdtem el drogozni? Nos, fiatalként nekem alapvetően mindig is önértékelési problémáim voltak, ugyanis elég sok baj volt velem az iskolában: alapvetően egy deviáns kölyök voltam, és nem voltam hajlandó betagozódni.

Amikor pedig az ember nap mint nap azt éli meg, hogy nem tudja azt produkálni, amit elvárnak tőle, és nem tud teljesíteni, az bizony rendesen rombolja az önértékelését.

És mivel ez alól a hatás alól nem tudja kivonni magát (hiszen iskolába azért csak járni kell), próbálja valahogyan csillapítani azt a lelki fájdalmat, amit érez. És én a drogokkal csillapítottam ezt a fájdalmat; a drog pedig olyan emberekkel hozott össze, akik ugyanazt élték meg, ugyanazt érezték, amit én. Az, hogy egy ilyen közösségbe tartozhattam, adott egyfajta identitást: én voltam „A drogos” – aki más, mint az átlagember, aki felette áll hétköznapi dolgoknak, és képes megváltani a világot. Egyszóval: magamra találtam.

Én mindig is egy ingert kereső, élményt kereső ember voltam, akinek fontos, hogy mindig átélhessen, megtapasztalhasson valami újat (mivel ami van, az ugyebár nem elég). A drog pedig nagyszerű eszköz volt ehhez, mert többet adott, mint bármi más. Persze, ha az ember mindig a többre, az intenzívebbre vágyik, és ezért állandóan stimulálja magát, akkor idővel egyre erősebb ingerekkel kell stimulálnia magát ahhoz, hogy megtapasztalja azt az érzést, amire vágyik. És ilyenkor már benne is van abban a bizonyos ördögi körben. Ha pedig valaki eljut arra a szintre, hogy minden lehetséges örömforrásból kiszívta már a maximumot, akkor nem marad semmije.

Ha valaki szétstimulálja magát, két kimenetele lehet a dolognak: vagy belepusztul abba, amit csinál, vagy elölről kezdi az életét. Ha valaki nem tud meglenni az intenzív örömérzés nélkül, de már csak szélsőséges eszközökkel (kábítószerekkel vagy túlzott szexualitással) képes örömet szerezni magának, akkor vagy tönkremegy, és belehal a függőségbe, vagy gyalulja az operációs rendszert, és egy újat telepít.

A terápia lényege tulajdonképpen az újratelepítés: lenullázni mindent, visszatérni az alapokhoz, és újrakezdeni az egészet. Ez persze komoly kihívás az ember számára, mivel nagyfokú tudatosságot igényel, hogy újradefiniáljuk, újraépítsük önmagunkat. Ha azonban megvannak ehhez a megfelelő eszközeink, akkor valójában nem is olyan nehéz a dolog.

Ne feledjük: ha esetleg eszköztelennek érzenénk magunkat a függőséggel szemben, akkor érdemes szakemberhez fordulnunk, hogy valaki a kezünkbe adhassa a megfelelő eszközöket. 

Szólj hozzá!

A leszokásom „egyszerűségének” titka

2017. február 11. 13:06 - Dudits Dénes

Vágyakozni valamire, és elköteleződni valami mellett – ez két teljesen különböző dolog.

Az áhítozás vagy a nyavalygás helyett rendesen bele kell állni a dolgokba, és nagyon keményen kell dolgozni azon, hogy visszaszerezzük a kontrollt az életünk felett.

A munkám folytán nagyon sok emberrel találkozom. A legtöbben azért keresnek meg, mert szeretnének valamilyen pusztító szenvedélyüktől megszabadulni; és rögtön meg is akarnak győzni arról, hogy mennyire elkötelezettek a leszokás mellett. Nekem azonban ilyenkor sokszor az az érzésem, hogy igazából nincs még meg bennük az igazi elköteleződés, hanem inkább csak egyfajta enyhülési vágy hajtja őket hozzám. Persze nyilván senkitől sem várhatjuk el, hogy amikor életében először szakemberhez fordul, már akkor teljesen elkötelezett legyen a leszokás mellett.

Ami az én leszokásomat illeti, személy szerint 20 éve vagyok absztinens, és számomra a leszokásban igazából nem volt semmi bonyolult – egy magától értetődő dolog volt, amit még csak kihívásnak sem neveznék; az elmúlt 20 év pedig egy nagyon könnyű 20 év volt.

love_the_world_yourself_in_it_vagyakozni_valamire_es_elkotelezodni_valami_mellett_ez_ket_teljesen_kulonbozo_dolog.jpg

Azt gondolom, a leszokásom „egyszerűségének” titka leginkább az elköteleződésben rejlik, a személyes fejlődés melletti szenvedélyes elköteleződésemben: abban, hogy én minden egyes áldott nap foglalkozom azzal, hogy a függőséggel kapcsolatos tudatosságomat egy kicsit fejlesszem. Ebben persze a hivatásom is segít. Ha csak a mai napomat veszem, már legalább 10 órát foglalkoztam a függőséggel: leforgattunk egy pár jelenetet a vlogomhoz, volt egy videokonferenciám, és készültem egy előadásomra is.

Nincs olyan nap, hogy ne foglalkoznék a függőséggel, illetve azzal, hogy hogyan tudom az érzéseimet tudatosabban kontrollálni.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem választhatja minden egyes szenvedélybeteg azt a hivatást, amit én. Erre nincs is szükség. Azt viszont bátran merem tanácsolni mindenkinek, hogy változtasson a szemléletén, és ne gondolja azt, hogy nehéz leszokni – ne arra készüljön, hogy állandó küzdelem és gyötrelem vár rá, és mindennap szembesülnie kell a reménytelenség, a kudarc és a megrekedtség érzésével, ha a józanság útjára lép.

Én csak annyit kérek Tőled, hogy napi szinten tegyél bele keményen némi energiát és munkát abba, hogy fejleszd önmagad.

És akkor egy kis motiváció: a leszokás nem veszteség, hanem nyereség! A leszokás és a józan életvitel ugyanis arra ébreszti rá az embert, hogy a – valódi – lelki szükségleteit igenis képes megfelelő módon kielégíteni, ezzel is jelentős mértékben elősegítve azt, hogy olyan életet élhessen, amilyenre mindig is vágyott. Ebben a szebb életben pedig az ember egészségesebb, jobb minőségűek az emberi kapcsolatai, jobban működik a cége – és még sorolhatnám.

Szóval, a függőség kontrollálása nem egy gyötrelmes dolog, de az biztos, hogy napi szinten nagyfokú tudatosságot igényel. A tudatos munkát bizony nem lehet megúszni, nem lehet megspórolni.

Azt tanácsolom, minden egyes nap tegyél valamit a kontroll megszerzése és megtartása érdekében. Mindegy, hogy 5 perccet, 10 percet, vagy 20 órát szánsz a dologra, de nyavalygás helyett mindennap tudatosan foglalkozz a függőséggel, és tegyél azért, hogy ne a függőségé legyen az irányítás, hanem a Tiéd!

 

Szólj hozzá!

Hogyan válj szabaddá?

2017. február 05. 17:44 - Dudits Dénes

Én most 43 éves vagyok, és pár évvel ezelőtt volt egy nagy felismerésem: rájöttem, hogy az életben iszonyú fontosak a struktúrák és a szabályok. A struktúrák ugyanis nem megkötnek, a szabályok nem megkötöznek, hanem szabaddá tesznek. A struktúra, a szabály valójában nem egy béklyó, hanem a teljes szabadság.

a_szabalyok_nem_megkotoznek_hanem_szabadda_tesznek.jpg

Teljesen odavoltam magamtól, illetve attól, hogy mennyire zseniális ez a – világmegváltó – gondolatom. De közben meg azt vettem észre, hogy rajtam kívül nagyon sok negyvenes ember ugyanezt mondja. Persze nem olyan lelkesen beszélnek róla, meg nem olyan pszicho- köntösben, mint én motivációs trénerként, de egyszerűen összeszedettebbek lesznek, és elkezdenek például edzeni. Rá kellett tehát jönnöm, hogy sajnos nem én találtam fel a spanyolviaszt, hanem csak arról van szó, hogy az ember számára ebben az életszakaszában természetes módon fontossá válnak a struktúrák. Szóval, ez gyakorlatilag egy életkori sajátosság – ugyanolyan életkori sajátosság, mint az, hogy fiatalon azt gondoljuk, a keretek elviselhetetlenek, mert megkötnek, és egy olyan útra kényszerítenek bennünket, amelyhez szerintünk igazából semmi közünk.

A helyzet az, hogy az emberbe evolúciósan bele van programozva a fejlődés lehetősége és egyfajta fejlődési irány. Éppen ezért valójában semmit sem kell tennünk ahhoz, hogy kiteljesedjünk – egyszerűen csak félre kell állnunk a saját utunkból, és hagyni kell magunkat fejlődni. Na, ez az, ami a függőknek általában nem megy, és ezért szépen megrekesztik önmagukat a fejlődésben.

Fiatalon, szerhasználóként bizony én is rendesen megrekesztettem magam. Készült rólam egy olyan zárójelentés is, amelyben az áll, hogy „orális infantilis karakter, regresszív készenléttel”. Lefordítom: olyan embernek minősítettek, aki gyermekded, és szájon át várja az élvezetet – tehát egy gyerek voltam, aki a száján át várta a jutalmat; és ezért még 26 évesen is bármikor képes voltam arra, hogy visszafejlődjek, és egy még gyermekibb szintre süllyedjek. Szóval, 26 évesen megkaptam azt a diagnózist, hogy egy gyerek szintjén állok. Gyakorlatilag megrekedtem a személyiségfejlődésben, és a szerhasználat szinte megfagyasztott: időben statikussá váltam, egyszerűen úgy maradtam, és kész.

_oralis_infantilis_karakter_regressziv_keszenlettel.jpg

Persze amikor leálltam, minden megváltozott. A függőknél azt látjuk ugyanis, hogy amikor abbahagyják a szerhasználatot, akkor robbanásszerűen beindul náluk egy érési folyamat, és elkezdik utolérni önmagukat. A függő ugyanis ilyenkor jön rá, hogy lemaradt.

Szóval, ha objektíven nézzük, ha valaki nagyon sokáig él különböző szerekkel, akkor valóban megreked a személyiségfejlődésben. Egyszerűen nem tanul meg egészséges módon megküzdeni a különböző élethelyzetekkel és a különféle kihívásokkal.

A függők infantilis megküzdési stratégiái a párkapcsolataikban is jól tetten érhetőek. Az egészséges felnőttek egy párkapcsolati konfliktus esetén képesek meghallgatni a másikat, képesek szépen elmondani, hogy mit gondolnak, mit éreznek, és képesek a párjukkal felnőtt módjára rendesen megbeszélni a dolgokat. Ezzel szemben nagyon sok függő a konfliktushelyzetekben egyszerűen elkezd hisztizni meg csapkodni, és az érzelmi zsarolás eszközével operál, mivel megrekedt egy gyermek szintjén, és még egy ilyen felnőttes dolgot is gyermek módjára kezel. Szóval, az alkoholnak meg a szerhasználatnak van egy olyan hatása, hogy megakadályozza az egyént a fejlődésben, illetve abban, hogy megtanuljon adaptálódni.

Ami engem illet, én teljesen tudatos vagyok abban, hogy már csak azért sem fogyasztok semmilyen szert, hogy azzal ne álljak a saját fejlődésem útjába. Emellett tudatosan figyelem azt is, hogy éppen hol tartok a fejlődésben. Azt gondolom azonban, hogy az, hogy erre képes vagyok, igazából nem is az én érdemem, hanem egyszerűen csak a korral jár, és ebben az életszakaszban gyakorlatilag egy törvényszerű dolog. Szóval, én ezt felismertem, és ehhez igazítom a dolgokat.

Bizony nem a saját érdemünk minden, amiről azt feltételezzük, hogy a mi döntésünk eredménye. A döntéseinket ugyanis alapvetően külső dolgok határozzák meg. Hiába gondolom például magamról azt, hogy teljesen magamtól milyen okos dolgokat mondok az ügyfeleimnek, valójában ők azok, akik az okos kérdéseikkel felébresztik bennem az okos gondolatokat. Ha ők nem lennének, magamtól nem tudnék mondani semmi újat – nem lenne semmi eredeti, „világmegváltó” gondolat, amelyet megfogalmazhatnék számukra.

A saját jelentőségünk túldimenzionálása veszélyes dolog, és a függőkre különösen jellemző tud lenni. Egy függő idővel könnyen önmaga megszállottjává válhat, és azt hiheti, minden tőle ered, mindenről ő dönt, és minden az ő kezében van – övé a kontroll. Ezért nagyon fontos a terápiában, hogy a függő megtanulja az elengedést, és ne ragaszkodjon görcsösen ahhoz az elképzeléséhez, hogy övé a kontroll.

1 komment

1 egyszerű szabály ahhoz, hogy megtaláld a hivatásod

2017. január 26. 08:09 - Dudits Dénes

Éppen most fejeztem be a munkát egy nagyon kedves ügyfelemmel, akivel egy rendkívül izgalmas témáról beszélgettünk. Gondoltam, megosztok veled néhány érdekes dolgot, ami a beszélgetésünk kapcsán felmerült bennem.

Az említett férfi már régóta jár hozzám, és nagyon szépen tartja az absztinenciát. Emellett mindig megcsinál mindent, amit megbeszélünk. Szóval, az ő története egy igazi sikertörténet. Ennek ellenére persze vannak apróbb nehézségek az életében. Ami most épp nehézséget okoz neki, az a feleségével való kapcsolata, mivel komoly kihívás elé állítja az, ahogyan a felesége a kapcsolatukban jelenleg viszonyul hozzá.

Ez az ügyfelem a talpra állását követően gyakorlatilag megtalálta a helyét a világban, és egyre stabilabb. Ezzel szemben a felesége az anyaszerepen kívül még nem igazán látja a saját helyét az életben: kétgyermekes anyaként ugyan szeretően gondoskodik a gyerekekről, és csodálatos háziasszony is, de mégis hiányérzete van, és keresi a hivatását. Anyaként tényleg nagyon jól funkcionál (még úgy is, hogy van egy szenvedélybeteg férje, aki ugyan, hála istennek, jól van, de azért csak fokozott odafigyelést igényel); de bizony eljött az az idő, amikor már valami többet akar – többet akar elérni. Persze korábban már dolgozott néhány munkahelyen, de most már karriert szeretne: a munkában is szeretne kiteljesedni. Az elmúlt időszakban viszont azzal szembesült, illetve az a legnagyobb problémája, hogy egyszerűen nem tudja, mi legyen, mit dolgozzon. Igazából nem tudja, mit is szeretne csinálni.

orom.jpg

Szóval, az ügyfelemmel ma a tanácsadás keretében főleg a feleségéről beszélgettünk. És ez rendjén is van, sőt kifejezetten jó. Egy felépülőben lévő szenvedélybetegnek ugyanis nagyon fontos, hogy a társa jó lelkiállapotban legyen, mivel ha az, akivel él, aki mellette áll, maga is önmagával küzd a hétköznapokban, akkor nyilván nem tud a betegnek olyan támogatást nyújtani a felépülésében, amilyenre annak szüksége lenne. A másik dolog pedig az, hogy óhatatlanul eljön az idő, amikor már a felépült szenvedélybetegnek kell támogatást nyújtania azoknak, akik a talpra állásban segítették. Ha csak abból indulunk ki, hogy egy szenvedélybeteg férj mennyi feszültséget képes generálni konkrétan a felesége életében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy bizony figyelnie kell a feleségére, és foglalkoznia kell az ő problémáival is, hogy így is viszonozza mindazt, amit tőle kapott.

De vajon hogyan tudja a feleség – kétgyermekes anyaként – megtalálni azt a hivatást, amelyben ki tud teljesedni? Ez ugyan egy nagyon fontos kérdésnek tűnik, de biztos, hogy ez a megfelelő kérdés? Tényleg az lenne az ember feladata, hogy találjon egy konkrét hivatást, amelyben ki tud teljesedni? Biztos, hogy csak bizonyos dolgok lehetnek nekünk valók, és csakis azoktól lehetünk boldogok?

A helyzet az, hogy sokszor valójában nem a megfelelő kérdéseket tesszük fel magunknak. Bizony önmagában már az sem jó kérdés, hogy „Milyen hivatást válasszak?” – ez nem sokat segít. Máshonnan kell megközelíteni a dolgot. Más kérdéseket kell feltennünk magunknak. Sokkal hasznosabb például az alábbiakkal próbálkozni.

Miben és hogyan tudok szenvedélyes lenni?
Miben és hogyan tudok feloldódni?
Miben és hogyan tudok örömet lelni?

Nagyon érdekes, hogy ma az egész világ azt sulykolja belénk, hogy ki kell találnunk önmagunkat, és meg kell találnunk azt, amiben ki tudunk teljesedni – és akkor boldogok leszünk. És itt meg is áll a dolog. Itt megragadunk. Felfogjuk ugyan, hogy mi az üzenet, de nem tudjuk, mit tegyünk, mivel ha sorra vesszük a különböző munkalehetőségeket, jellemzően sorra el is vetjük azokat. Íme, néhány tipikus kifogás:

Nem értek semmihez.
Ezt tanultam ugyan, de nincs benne semmi gyakorlatom.
Nincs időm arra, hogy ebbe az új dologba beletanuljak.

Szóval, ha valami konkrétumot keresünk, és találunk egy olyan szakmát, amelyről esetleg nem is tudjuk pontosan, hogy micsoda, akkor nagy valószínűséggel megrekedünk az állandó keresgélés szintjén – egyszerűen azért, mert félünk az ismeretlentől.

Nos, a feleségéért aggódó kedves ügyfelemmel ennek a bonyolult kérdésnek a kapcsán a következőkre jutottunk. Megállapítottuk, hogy nem kívülről (az egyes szakmák felől) kell kezdeni, hanem érdemes inkább belülről építkezni: önmagunkat kell olyan állapotba hozni, hogy általában megelégedettséggel töltsön el bennünket minden, amit csak teszünk, és így bármilyen munka is, amelyet esetleg végezhetünk. Egyszerűen ki kell fejlesztenünk magunkban néhány olyan a képességet, amely segít nekünk abban, hogy bármiben megtaláljuk azt, amiben ilyen vagy olyan módon kiteljesedhetünk (legalább annyira, hogy önmagunk lehessünk). Ilyen képesség például a kíváncsiság, a lelkesedés vagy a rácsodálkozás képessége. Szóval, akiben megvannak ezek a képességek, az könnyebben át tudja adni magát mindennek, amit az adott pillanatban megtapasztal: aki jól érzi magát a bőrében, a munkájában is könnyen örömét leli. Ezért látjuk azt, hogy akik nagy szenvedéllyel végzik a munkájukat, általában is jobban lelkesednek a dolgokért, és egy kicsit intenzívebben élnek meg mindent.

Tudom, ez mind nagyon szépen hangzik – már csak az a kérdés, hogy hogyan lehet erre a szintre eljutni: hogyan lehet a gyakorlatban mindenben megtalálni az öröm forrását? Nos, szerintem a dolog kulcsa a kíváncsiság. Egyszerűen nyitottnak kell a lenni a világra, és kérdezni kell. Próbáljuk csak ki! Kérdezzünk minél többet! Amikor csak lehet, tegyünk fel kérdéseket, hogy jobban megérthessük a dolgokat, és feltáruljanak előttünk a hétköznapi csodák. Ha ugyanis nem törekszünk tudatosan arra, hogy kérdezzünk, gyakorlatilag megfosztjuk magunkat az öröm egy nagyon fontos forrásától.

Hogy pontosan mi köze is van egymásnak a kérdezéshez és az örömhöz? Nos, nézzük csak meg a gyerekeket. A gyerekek bizony nagyon kíváncsiak, és folyton csak kérdezgetnek; és azért kérdeznek olyan lelkesen, mert egyszerűen örömmel tölti el őket, ha új információkhoz jutnak a világról. A gyerekek így tanulnak, és ez a tanulás a gyarapodásuk, a fejlődésük kulcsa. Ezzel szemben ha van egy felnőtt, aki már nem tesz fel kérdéseket, mert úgy gondolja, ő már mindent tud a világról, amit csak tudni lehet vagy érdemes, akkor bizony nem is fogja megtapasztalni azt a boldogságot, amelyet egy gyerek érez, amikor rácsodálkozik a dolgokra, vagy új tudásra tesz szert. Ha tehát valaki minden helyzetben megelégszik a meglévő tapasztalatival, vagy önelégült módon azt képzeli, hogy neki nem lehet újat mutatni vagy tanítani, akkor bizony könnyen beleragad abba a hétköznapi búskomorságba, amellyel a rutin jár, mivel megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy átélhesse az újdonság varázsát, és az abból fakadó intenzív örömérzést. Ennek megfelelően nagyon fontos, hogy legyen bennünk kellő nyitottság, és folyamatosan akarjunk újfajta ismereteket szerezni, mert akkor újra át tudjuk élni a gyarapodás érzését – és ez maga az öröm.

A kíváncsisággal kapcsolatban egy személyes élményemet is szeretném megosztani veled. Nagy élmény volt számomra, hogy nemrég részt vehettem egy forgatáson egy olyan televíziós stúdióban, ahol egy nagyon speciális 3D-s díszlet van. Ebben a Magyarországon egyedülálló díszletben a TV-nézők számára egy 3D-s digitális háttéren jelenítik meg a képeket, és ez egy kellemes mélységet ad mindennek. Számomra nagyon izgalmas volt ez a dolog, és ha már ott voltam a stúdióban, fogtam magam, és megkértem az ott dolgozó egyik embert, hogy mutassa már meg nekem, mi van e mögött a szuper díszlet mögött. Egyszerűen kíváncsi voltam: érdekelt, hogy mi van a színfalak mögött. És amikor az illető megmutatta nekem, tényleg nagy öröm volt látni, hogyan néz ki hátulról az egész szerkezet.

nevtelen_terv.jpg

Szóval, engem ez a kis dolog teljesen felvillanyozott. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor a stúdiós, aki körbevezetett, azt mondta, ő még sose nézett be e mögé a 3D-s szerkezet mögé. Ezen én teljesen megdöbbentem: Hogy lehet, hogy ez az ember itt dolgozik, és nem akarja tudni, mi van a panelek mögött? Hát nem érdekli, nem kíváncsi rá? – kérdeztem magamban. De vajon miért fosztotta meg magát ez az illető a rácsodálkozás élményétől? Gondolom azért, mert fel sem merült benne, hogy a díszlet mögé nézzen, mivel nap mint nap ott járt-kelt a stúdióban, és úgy volt vele, hogy ő már mindent látott, amit csak kell, és töviről-hegyire ismeri az egész stúdiót – mi a francnak is menne a díszlet mögé megnézni, hogy ott mi van.

Gondolj csak bele, nem ugyanez történik veled az életedben? Ott van körülötted a feleséged, a férjed, a barátod, a munkatársad... Te pedig:

Én őt már ismerem.
Pontosan tudom, ki ez az ember.
Nem fogom tőle megkérdezni, hogy van, hogy érzi magát.
Úgyis tudom, mit gondol, mit érezNem fogok a színfalak mögé nézni.

en_ot_mar_ismerem_pontosan_tudom_ki_ez_az_ember_nem_fogom_tole_megkerdezni_hogy_van_hogy_erzi_magat_ugyis_tudom_mit_gondol_mit_erez_nem_fogok_a_szinfalak_moge_nezni.jpg

Tudod, mitől fosztod meg magad, ha így viszonyulsz az emberekhez és a dolgokhoz a környezetedben? Az örömtől! Ha így gondolkodsz, megfosztod magad a rácsodálkozás örömétől, és elmulasztod kiaknázni azt a számtalan lehetőséget, amely a kapcsolataidban és a munkádban rejlik.

Szóval, igazság szerint nem a világgal van a baj: nem igaz, hogy nincs semmi, ami örömet adhatna neked a környezetedben. A baj a gondolkodásoddal van: azzal, hogy azt hiszed, mindent tudsz már, és ezért nem is vagy már semmire kíváncsi. Nagy szükséged lenne pedig arra, hogy felébreszd magadban a gyermeki kíváncsiságot. Ha ugyanis képes vagy kérdezni, a dolgok alá nézni, a színfalak mögött fürkészni, akkor valójában teljesen mindegy, hogy kivel élsz, vagy mi a hivatásod – a kíváncsiságodnak köszönhetően más szemmel látod majd a „megszokott” dolgokat, és könnyen megélsz majd minden hétköznapi örömet.

Az örömhöz tényleg olyan egyszerű dolgok is elegendőek, mint a kíváncsiság. Csak egy kis tudatosságra van szükség, és megtanulhatjuk az érzéseinket és a gondolatainkat úgy irányítani, hogy ne legyen semmiféle alkoholos vagy kábítószeres bódulatra szükségünk ahhoz, hogy örömet érezzünk. Józanul lehet ugyanis igazán intenzíven megélni az örömet, és megtapasztalni azt a mély megelégedettséget, amelyet például a lelkesen végzett munka tud nyújtani.

Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem arra kell törekedni, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb szakmát vagy hivatást, hanem a gondolataink és az érzelmeink tudatos szabályozása révén egy olyan szemléletet és viszonyulást kell kialakítani magunkban, amelynek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen munkában (illetve bármilyen helyzetben) ki tudunk teljesedni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy manapság minden az önmegvalósításról meg a karrierről szól, és ezért mindenki csak arra törekszik, hogy megtalálja magának a lehető legjobb munkát. De talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy vajon mennyire célravezető ez a munkára/hivatásra fókuszáló hozzáállás, ha azt látjuk, hogy az emberek egy jó része valójában nem találja meg az igazi hivatását, és megkeseredett emberként végzi azt a munkát, ami jut neki.

Ami engem illet, én sem kerestem magamnak semmilyen hivatást. Fiatalon gőzöm sem volt arról, hogy mi akarok lenni, hogy mi lesz a munkám. Ennek ellenére ma már van egy szép hivatásom: függőknek segítek leszokni, hogy megtalálják a harmóniát az életükben. De én nem „választottam” ezt a hivatást. Én csak annyit tudtam, hogy szeretem az embereket, szeretek jókat beszélgetni, szeretek másoknak segíteni, és alapvetően kíváncsi természetű vagyok, meg úgy általában véve nyitott vagyok a világra. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy valahogy csak lett egy szakmám: a segítő szakma.

A segítő szakmáról most csak annyit szeretnék mondani, hogy valójában nem sokban különbözik a többi szakmától. A fiam egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen minden szakma segítő szakma, mert mindenki, aki valamit csinál, azért csinálja, hogy egy másik embernek segítsen. Amikor a kukás elviszi a szemetet, azzal nekem segít. Amikor a szobafestő lemázolja a falat, azzal nekem segít. Lényegében tehát minden munka segítő munka. Nem tudok olyan munkát elképzelni, amellyel embertársainknak ilyen vagy olyan módon ne segítenénk. A vágy arra, hogy a másik embernek segítsünk, nyújtsunk valamit, mindannyiunkban ott van. Lényegében ez az alapja minden hivatásnak. Szóval, bizonyos fokig ezért is mindegy, hogy konkrétan mi a hivatásunk.

Végezetül visszatérve az ügyfelemhez, akivel mindezekről beszélgettünk, elmondhatom, hogy neki például abban is tudtam segíteni, hogy felismerje, mi az, amit semmiképpen sem akar. Nem akarja már a szereket, illetve a szerhasználattal járó kínokat és konfliktusokat. Mindezek miatt és mindezek helyett tudatosan a józanságot választotta. És most ezzel egy olyan állapotba került (egy tiszta és befogadó állapotba), amelyben a hivatása biztosan meg fogja találni őt – és nem neki kell megtalálnia a hivatását.

Neked pedig azt kívánom, hogy ha esetleg te sem találod még a helyed a világban, akkor ne azon gondolkodj, hogy mi az a konkrét dolog, amiben megtalálhatod önmagad, hanem mentálisan és érzelmileg válj kellően nyitottá (kíváncsivá és befogadóvá) ahhoz, hogy képes legyél mindenben örömödet lelni.

Szólj hozzá!

Ez történik akkor, amikor valaki leáll az ivással

2017. január 23. 08:24 - Dudits Dénes

Van egy szeretted, aki alkoholproblémákkal küzd. Mindent megteszel, hogy elérd nála, hogy kezeltesse magát. Nagy nehezen elmegy egy jó szakemberhez, és később teljesen le is áll az ivással. Te meg nagyon örülsz, boldog vagy. És akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy amióta józan, a szeretted már nem az az ember, aki volt: nem az, akit addig ismertél.

art_is_anything_you_can_get_away_with.jpg

Bizony elő szokott fordulni, hogy amikor sikerül talpra állítanom valakit, a hozzátartozók valamilyen módon jelzik nekem, hogy igazából szeretnék visszakapni azt az embert, aki a szerettük régen volt

A helyzet az, hogy a terápia után tényleg egy másik embert kap vissza a család. De bármilyen furcsa is szembesülni azzal, hogy mennyire megváltozott az illető (attól, hogy visszanyerte az egészségét), nagyon fontos, hogy hozzátartozóként mi is megváltozzunk, illetve változtassunk azon, ahogyan a szerettünkhöz viszonyulunk – különben egyszerűen el fogunk menni egymás mellett. Ha például a függőség terhétől megszabadult szerettünk magabiztosabb lesz, és képes rendesen megfogalmazni az érzéseit meg az igényeit, és ezért mi már nem reagálhatunk úgy a dolgaira, ahogyan azt korábban megszokásból tettük, akkor az bizony óriási feszültséget generálhat bennünk. Ilyenkor pedig sajnos nagyon könnyen előfordulhat, hogy a viselkedésünkkel mi magunk késztetjük arra az illetőt, hogy újra a szerhasználatba meneküljön.

Szóval, a család nélkül nincs tartós józanság. Éppen ezért a munkám egyik legfontosabb része az, hogy az egész családot vagy a szűkebb hozzátartozói kört bevonjam a terápiás folyamatba. Egyébként már csak azért sem elég kizárólag magával a szerhasználóval foglalkozni, mert nagyon sokszor a függőség hátterében éppen valamilyen családi probléma vagy kommunikációs zavar áll. Ennek megfelelően gyakran úgy zajlik a terápiás folyamat, hogy habár csak a szerhasználóval kezdünk el dolgozni, idővel aztán szépen bevonunk a terápiába egy vagy több érintett hozzátartozót is.

A függőség szempontjából is óriási jelentősége van tehát annak a ténynek, hogy társas lények vagyunk, hogy kötődünk másokhoz, és az életünket és a döntéseinket alapvetően meghatározzák a társas viszonyaink. És bizony vannak emberek, akik úgy reagálnak arra, ha nem értik meg őket, vagy nem veszik komolyan őket a családban, hogy inni kezdenek: az ivással „büntetik” a hozzátartozóikat vagy épp a párjukat, így próbálva hatást gyakorolni rájuk. Az alkoholfogyasztás ilyenkor gyakorlatilag a kommunikáció egyfajta sajátos eszközévé válik a családban.

Az ivás persze semmilyen kapcsolatban nem tud megfelelő kommunikációs eszközként funkcionálni, és inkább akadályát képezi a hatékony kommunikációnak: eltorzítja az adást, összezavarja a közlésfolyamatokat, és teljes káoszhoz vezet – ami pedig csak haragot és fájdalmat szül.

Elmesélek egy történetet. Adott egy nagy cég vezetője, akinek rengeteg beosztottja van, tehát több ember megélhetése, élete függ tőle. Ez a cégvezető a felsővezetői körrel elmegy egy külföldi útra – és természetesen buliznak is. (Hozzá kell tennem, hogy ez az ember már régóta jár hozzánk, és nagyon szép eredményeket ért el.) Szóval, azon a bizonyos külföldi úton szinte mindenki iszik, csak ő nem, hiszen éppen benne van egy terápiás folyamatban. A többiek ugyan kínálgatják, de ő ellenáll. Ahogyan tőlem tanulta, még a kezébe is veszi a poharat csak azért, hogy legalább ne kínálják itallal. És egyáltalán nincs jó kedve. Mitől is lenne? Outsidernek érzi magát a buliban. A felesége is ugrál a nyakán, hogy táncoljanak, de ő hajthatatlan. Egyedüli józanként semmi kedve sincs táncolni. Ettől persze a feleség is egyre feszültebb lesz. A férfiben mindezek hatására pedig egy idő után felmerül a gondolat, hogy „rendben, akkor olyan leszek, mint régen, ha annyira akarod” – és máris bekövetkezik a visszaesés. Pedig az elején épp ez a házastárs tett meg mindent azért, hogy a férjét eljuttassa hozzánk. Persze – félreértés ne essék – nem felmenteni akarom a függőt. De tudni kell, hogy a leállás korai fázisában a józanság egy roppant instabil, finom képlet, amellyel fontos jól bánnunk. És ekkor kell bevonni a társat a folyamatba: ilyenkor kell elérni azt, hogy az érintettek megtanuljanak egymással hatékonyan kommunikálni, vagy hajlandóak legyenek együtt járni terápiára. Szóval, még az egyébként nem függő társat is be kell vonni a függőség kezelésébe azért, hogy meg tudjon birkózni a függő leállásából eredő változással. Ellenkező esetben még az is előfordulhat, hogy a függő sikeresen leszokik, és talpra áll, azután pedig ahelyett, hogy a házastársak végre boldogak lennének együtt, inkább elválnak, és szétmegy a család, mert az érintettek a megfelelő ismeretek és szakszerű segítség hiányában egyszerűen képtelenek megfelelően alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.

art_is_anything_you_can_get_away_with-3.jpg

Persze szép számmal vannak sikertörténetek is. Ma például arról számolt be az egyik ügyfelem, egy nagyon kedves hölgy, hogy milyen jól alakulnak a dolgai a férjével. Ez a fiatal hölgy nemcsak az egyik bentlakásos programunkat csinálta meg, hanem az intenzív utógondozási programunkban is részt vett. Ezenkívül a javaslatomra egy önismereti csoporthoz is csatlakozott, sőt pszichodrámára is elkezdett járni. Most pedig azt mesélte nekem, hogy a férje csatlakozott hozzá, és már együtt járnak a pszichodrámás foglalkozásokra – ami számomra azt mutatja, hogy együtt fejlődnek, együtt mennek tovább a tartós józansághoz vezető úton. Egy párnak vagy társnak az ilyenfajta pozitív hozzáállása és aktív szerepvállalása azért is különösen fontos a nők esetében, mert ők lelkileg fokozottan érzékenyek és sérülékenyek, és nagyon sok szeretetre, illetve odafigyelésre van szüksége a finom lelküknek. 

Persze valahol minden függőnek érdemes azzal számolnia, hogy a gyógyulási folyamattal járó változásokkal nem biztos, hogy könnyen meg tudnak majd birkózni a hozzátartozói. Éppen ezért bármennyire vágyik is egy felépült szenvedélybeteg a megértésre, a törődésre és a szeretetre a hozzátartozói részéről, nem szabad ezeket kicsikarnia tőlük. Türelemre van tehát szükség: idő kell ahhoz, hogy valóban a múlté legyen mindaz a kín, gyötrelem és fájdalom, amelyet az ember aktív szerhasználóként a családjának okozott. Ha azonban valamennyi érintett – egy jó szakembertől megfelelő segítséget kapva – tisztán átlátja a helyzetet, és megtanul megfelelően kommunikálni egymással, akkor minden esély megvan arra, hogy ne csak a szenvedélybeteg egészsége álljon helyre, hanem az egész család működése is.

15 komment

A szexfüggőségről

2017. január 19. 00:49 - Dudits Dénes

Egy kedves ügyfelem hozzájárult ahhoz, hogy megosszam veletek néhány gondolatát. A legérdekesebbet az alábbi módon fogalmazta meg.

„Mit ér majd akkor életed, ha pénzed annyi is, mint a pelyva, ha nem dagad majd vérered, és egy jó seggre nem mondod, hogy »Ejha!«.”

 És a többi:

 „A pia azért kell, hogy elhiggyem, hogy szeret.”

„Pia nélkül nem voltam sosem szerelmes.”

„A pia kell, hogy átéljem a szerelem illúzióját.”

Nos, ezzel a kedves ügyfelemmel elég sokat beszélgettünk arról, hogy mit jelent számára a szexualitás, és a konzultációk során elég hamar világossá vált, hogy nemcsak alkoholfüggő, hanem szexfüggő is. És ezzel bizony nincs egyedül.

A helyzet az, hogy az ember a legalapvetőbb szinten két dologra vágyik: jól akarja érezni magát, és el akarja kerülni a fájdalmat. Igazából tehát nem alkoholra vágyunk, és nem is szexre, munkavégzésre vagy testmozgásra, hanem egyszerűen csak örömre és jutalomra.

Ha sorra vesszük, milyen függőségek léteznek (úm. munkamánia, szexfüggőség, drog- és alkoholfüggőség, táplálkozási zavarok, vásárlási függőség vagy szerencsejáték-függőség), akkor azt látjuk, hogy valamennyi függőségnek olyan természetes tevékenységek képezik az alapját (pl. táplálkozás, szex, játék, munka), amelyek az emberi faj fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlenek.

Mindent, amit teszünk, tulajdonképpen azért teszünk, hogy az agyunk egyfajta jutalomhoz jusson – gyakorlatilag ez a jutalom motivál bennünket a cselekvésre. A természetben minden egy tökéletes rendszert alkot: azért jó szexelni, azért jó enni, hogy mindenképpen csináljuk, és ezzel fenntartsuk magunkat és az emberi fajt.

couple-holding-hands.jpg

A baj csak az, hogy míg az egészséges tevékenységek, mondjuk, 1 egységnyi intenzitású jutalomérzetet keltenek az agyban, addig az alkohol és a drogok kb. 1000 egységnyi intenzitásút. És mivel a jutalomból sosem elég az embernek, valahol természetes is, ha egy idő után egy olyan jutalmazó eszközt választ magának, amely sokkal hatásosabb, mint az egészséges eszközök.

A jutalmazás különböző forrásairól még azt is tudni kell, hogy mivel valójában mind hasonló hatásmechanizmussal bírnak, sok szenvedélybeteg számára helyettesíthetőek is egymással. Éppen ezért gyakori a különböző függőségek (pl. a szerfüggőség és a szexfüggőség) együtt járása; és sok függő lényegében váltogatja a különböző eszközöket. Ez a tény ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy felismertessük az érintettekkel azt, hogy valójában nem is az adott szerre vagy tevékenységre (a drogra vagy a szexre) van szükségük, hanem arra a jutalomérzetre, amelyet az adott dolog kelt bennük.

A lényeg a tudatosság! Ha hajlamosak vagyunk káros szenvedélyekkel kielégíteni a vágyainkat, érdemes tudatosítani magunkban, hogy valójában milyen késztetések és vágyak hajtanak bennünket. Ez a fajta tudatosság ugyanis lehetővé teszi számunkra azt, hogy olyan módszereket válasszunk vágyaink kielégítésére, amelyekkel nem tesszük tönkre az egészségünket vagy a párkapcsolatunkat.

 

Szólj hozzá!

Tudni szeretnéd, ki a legfőbb konkurensem?

2017. január 09. 18:17 - Dudits Dénes

Engedd meg, hogy bemutassam…

Az én igazi konkurensem: Tibi atya!

unknown.jpeg

Munkából hazajövet mindennap elhaladok Tibi atya kocsmája előtt, és már számtalanszor elhatároztam, hogy egyszer írok erről az emberről, az alkoholipar legügyesebb képviselőjéről.

Ha hiszed, ha nem, tényleg Tibi atya és az alkoholipar a legfőbb konkurensem – nem a Zacher meg a Csernus, és nem is a pszichológus kollegák. Ők stratégiai partnerek, akikkel mindannyian azon dolgozunk, hogy a szenvedélybetegek felépülhessenek, és megszabadulhassanak a függőségüktől.

 A szenvedélybetegeket segítők igazi konkurense Tibi atya, illetve mindenki, aki a mámort propagálja.

Azt gondolom, Tibi atyának és azoknak, akik az alkoholos mámort árulják az embereknek, alapvetően nagyon egyszerű dolguk van, amikor a terméküket marketingelni akarják, mert egy kézzelfogható, konkrét dolgot kínálnak: valamit, amit kézbe vehet az ember, és konkrétan magába tölthet, hogy jól érezze magát. Ráadásul egy alapvető szükséglet kielégítését szolgálja a termékük – erre építenek fel mindent. Az emberek ugyanis alapvetően lazulásra, kikapcsolódásra, felejtésre vágynak. Tibi atya pedig ezt zseniálisan felismerte, és szépen, viccesen becsomagolta azt, amire az emberek vágynak. Szóval azzal, hogy az alkohollal lazulást meg jókedvet kell eladnia, igazából nincs valami nehéz dolga.

Tibi atyával ellentétben én meg törhetem a fejem, hogy hogyan marketingeljem a termékemet, a Józanságot. A Józanság, a tiszta élet ugyanis csak egy ígéret tud lenni. Én nem tudom a Józanságot a kezedbe adni, mint valamit, amit elfogyaszthatsz. Nem tudom azt mondani: „Tessék, barátom, használd ezt, és akkor minden szép és csodás lesz!” – én csak egy ígérettel tudok szolgálni. Persze jogosan merül fel benned a kérdés, hogy mit is kezdj egy ilyen ígérettel.

A kérdés tehát, hogy hogyan lehet vonzóvá, „fogyaszthatóvá” tenni a Józanságot.

Azt gondolom, talán úgy, ha a vegyszermentes élet előnyeit tudatosítjuk az emberekben. Szóval, arra kérlek, nézz körül az ismerőseid körében, és gondold végig, mit látsz. Milyenek azok, akik isznak, és milyenek azok, akik tiszták? Kik vannak versenyelőnyben az életben? Kik a sikeresek? Kik a magabiztosak? És kik a boldogabbak? Nos?

Nos, a vállalkozó ügyfeleim körében én a következőt látom. Vannak ügyfeleim, akik szenvedélybetegként működtetik a vállalkozásukat, és olyanok is, akik már leálltak, és tiszták: tiszta tudattal, ha úgy tetszik, egyfajta „bioaggyal” rendelkeznek. És ha összehasonlítom őket, azt látom, hogy a második csoportba tartózók sokkal sikeresebbek a munkájukban és a magánéletükben is – ha „megveszik” a józanságot, új lendületre kapnak.

Azok, akik különböző anyagokkal mérgezik az agyukat, szerintem kompromisszumot kötnek, megalkusznak. Még azt is mondanám (és ne haragudj az őszinteségemért), hogy gyávák – lemondásban élnek, félnek, menekülnek. De ez nem az ő hibájuk!

Azt gondolom, Tibi atya a hibás. Nagyon sok függő pedig inkább áldozat, akinek senki sem szól időben arról, hogy ha Tibi atya bulijába beszáll, akkor a számla, amit előbb-utóbb kézhez kap, az bizony baromi nagy lesz. Ha egyszer benne vagy a buliban, utána már csak nagyon nehezen, nagyon sok munkával és energiával tudod az agyadat rendbe tenni.

mc_20161013_rtn3109_masolat.jpg

Szóval, azt kívánom neked, hogy amilyen gyorsan csak tudsz, pártolj át Tibi atya csapatából a Józanok csapatába. És onnantól kezdve, megígérhetem neked, az életed olyan lesz, mint amilyenre mindig is vágytál.

Szólj hozzá!